Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
Mikor a sűrűből kiértek, és már látszott a plá.j gerince, Éltető ur egy pillanatra szusszanni megállt. Visszafordult, megnézte Tóderiket, és ennyit mondott. — Szeretem az olyan efbert, aki megbecsüli a szót. Tóderik nem vette dicsőségnek. Bólintott egykedvűen, leverte magáról a havat, s megigazította fején a fekete kalapot. Sok beszéd szegénység — dörmögte, de ezt talán már nem is hallotta az ur, mert már újra a havat taposta akkor, fölfele a plájnak. Este, mikor hazameinőben voltak s a plájon haladtak lefele valamennyien szótlanul, és fáradtan, a havasi király kilépett az urak sorából, és megvárta a hajtókát és köztük Tóderiket.- Ide figyelj — mondta, és jól a szeme közé nézett — beállhatsz plájásznak hozzám. Puskát kapsz s kommenciót, ahogyan szokás. Az embereknek, akik ezt hallották, tátva maradt a szájuk, és még a nyál is kicsordult rajta a csodálkozástól. Rettentő nagy dolog volt az, hogy maga Éltető ur mondta valakinek, hogy legyen nála plájász. Mert kutya kemény ur volt ám az, з megnézte az embert kivül-belül, mint vásárban a sipkát, mielőtt csak szóba is ereszkedett volna valakivel. Meg aztán nagy tisztesség is volt ám plájásznak lenni. Hát még magánál a havasi királynál, Éltető nemzetes urnái! A plájásznak ppska jár, kereskedhet fával, bőrrel, hússal, amivel akar. Minden hónap elsején megkapja a maga máléját, ujját se mozdítja érte. Csak zsákba öntik, s meg is őrlik menten. Csak éppen érte kellett menni a nagy vizi malomhoz, a Jód torkába. Onnantól kezdve már minden az Éltető uraké volt túl a Maroson, még talán maga az Úristen is. A lélek is elakadt az emberekben, hogy ezt az ismeretlen urszubelit ekkora szerencse érte. Mintha r vénasszonyok mesélték volna éppen, a bábák, kemence mellett, a gyermekeknek. Hogy a szegény ember, meg a király, meg igy, meg úgy. A senki gatyásból egyszeribe plájász! S méghozzá ekkora nagy urnái! De Tóderik, mintha nem is értette volna meg, micsoda szerencse botlott a lábához. Csak elhült a sok ember, amikor hallotta, ahogy megvonva görbe vállát, odabökte a feleletet. — Köszönöm, uram. Nem megyek sehova. Egy mellette álló ijedten meglökte, mint a gyereket szokás.- Nem hallod, te bolond?! Plájásznak, puskás plájásznak hiv a mariásza nemzetes ur! Tóderik újra csak rándított egyet a vállán, s fölnézett az urra, egyenest a szemébe. — Megbocsáss uram, elhiszem, hogy sok erdőd van, s nagy ur vagy. De én még nem voltam soha az életben más ember cselédje, s nem is leszek soha. Na. Ne haragudj meg érte, de ez már igy van. Az uraság elgondolkodva nézte néhány pillanatig a toprongyos, ágrólszakadt fekete embert. Nézte, aztán halkan enynyit mondott, mély dörmögő hangon, a bajusza alatt.- Jó na. De ide hallgass: bármikor... érted? Bármikor ebben az életben meggondolnád magadot, csak átaljössz a Maroson, s a helyed megvan. Amit mondtam, megmondtam. Azzal megfordult Éltető ur, s elindult a plájon lefele a többiek után. Hátra se nézett, szót se szólott többet az Ulmuig, az Ulmutól a Marosig, a Marostól hazáig. Hanem az emberek. Megkárogták Tóderiket, mint a varjak.- Tán elvitte a fáradtság az eszedet? Vagy az éhség? Vagy a hideg? Vagy tán nem is vót eszed soha? Hogy éppen ilyen rongyost választ ki magának a szerencse! Ilyen hivatal az életben egyszer akad, s az is csak minden ezrediknek! Hát van a szolgabiró akkora ur, mint a plájász? Annak nem parancsol senki, se alispán, se főispán, csak éppen a maga gazdája, s az is csak ha vadászni jön! Annyit szerezhet, amennyit akar! Kuiya-élef- Mi történt veled? Tudod, tegnap későn mentem haza és a kutyám nem ismert rám. Nekem ugrott és összemart.- Hallod! Én egy ilyen kutyától azonnal elválnék. Ez kellett még csak! Miért mentél át a szomszéd nénihez — szidja a kisfiát a mama — hiszen vendégei voltak és zavartad őket bizonyára. — Ne gondold, Anyuka, sőt nagyon kedves volt. Azt mondta, mikor meglátott: Na fiacskám, itten ma éppen csak te hiányoztál nekünk! * Egyik szobában négy bolond ül a csillár négy karján és bridzselnek. Belép az ötödik bolond és megkérd'. — Mit csináltok? Bridzselünk. — Engedjetek fel engem is, szeretnék gibicelni. — Csak négy karja van a csillárnak. Te ülj fel az egyik kar árnyékára. — Majd bolond leszek! Eloltjátok a villanyt és én leesem onnan! * A nőnek száz női hibáját hajlandók vagyunk elnézni, de nem bocsájttjuk meg egyetlen egy férfias erényét. A TÁNC FEJLŐDÉSE V. 17
