Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
hona fiai, földevők, erdőszélen ágonülők és szemnélküliek, tudatlan ijedtségből táplálkozó, álomnehezitő rémek kárhozatos gesztussal. Csak a kénszag hiányzik. Asszony meg ne lássa, gyermek fel ne sírjon! A leselkedő omladékok, megrémítő, siket szálfák, alattomos patakok, a sötétség láncával kerített erdő kisértettombolása r.ím ijesztette meg Uzon Farkast. Szokva volt hozzá. Erősebb is volt és szembefordult. .— Felgyújtom az egészet. Hazabotorkált. Az asszony miatt nem bírta rászánni magát,hogy játékot tervezzen. A szálláson a kisleány félelmében elszunnyadt. Ráteritett egy tűzön, földön megviselt. kopott, piros csergét. Fogta a Kését és gondolkozva zsendelyt kezdett hornyolni. Kívül még mindig vergődtek az erdő fantomjai. Az alvó gyermek arca lázas fénnyel égett. Izgatott lélegzetvétellel pihegett a nyitott cserepastüzhely világánál. Hirtelen felült álmában, apjára merevítette a tekintetét, felsikoltott és visszaesett piszkos vackára. — Megijedt valamitől — morgolódott Uzon. Csititgatta, csak onnan a kis székről. Mégis félredobta a zsendelyt. Cseréptányért kotort elő. öntött fenyőszurok volt benne csepübéllel. Meggyujtotta a primitiv lámpát. Sima gyertyánfa darabot választott, lapos _ ácsplajbászt kerített és kirajzolta a játékvetőllő kedves határait. Ügyes famunkás volt. Pitymalatra kész lett a hajóforma játék, oldalán faragással cifrázva és a kis guzsaly is. ökölnyi csepü rajta, betette füstös, goromba gyöngédséggel az alvó gyermek mellé. Maga lekönyökölt az égő szuroktányér mellé. Csontos, tatáros arcára könny cseprent. Egyébként érzéketlen, durva parasztnak látszott, ahogy fertájórára elnyúlt a fenyődeszkaasztalon. A fáktól az ablakig kékesen, hűvösen gomolyogva, vizpárákkal szentelt fénnyel virradóit. A nyílások, ágak köze is megtelt lassanként. A színek madárkiáltáskor ébredeznek. Azonmogorván felült. Az ágy bontatlan, a ház feldúlt, az ablak tompa világosságában feltünedezik a piszok, nyomor. Elvert felesége szitkai egy szál ingben kuporognak a szögletekben. A férfi szétkotorja a hamut, gyújtja a füzét. Gyerekén vizsgálódik. A kislányt hevesség, gyors lélegzés, testreszketés kínozza. Vacog a foga is. Az érintésre megrezzen félénken, ébred és tájékoznak. Meglátja a játékot. Magához szorítja a kicsi vetőllőt s a guzsalyt. Uzon elfordul, lágyan kilép az ajtón, mintha csendre intené a felkelő napot. Fejéshez lát, de nyugtalan. Sürgősen jön vissza a fehéren ködlő tejjel. A tehenet csak megcseppentette. — Egyél, lelkem. A gyerek fáradtan rázza a fejét. — Nem istálok. Uzon erőlteti, vigasztalja, ül mellette komoran. A jószágot legelőre kellene verni, a gyereket nem hagyhatja ilyen betegen. Tőkét is kellene faragni. Maholnap kijönnek a számbavevők. Az asszonyra gondol. Most jó volna. — Csakazértsem. Csergébe takargatja a leánykát, ölbe veszi, karocskái nyakára fonódnak, feje apja homlokára hajlik a füléhez. A pokol kulcs■yukán hallgatódzik. Le se tette többé az öléből. Hordozta csordaőrizni, gerendát faragni. Ágból, fűből ágyat vetett bokor tövébe, vagy fához támasztotta gyenge hátát. Gyógyította tűzzel, vadgyümölccsel, virággal, madárszóval, minden erdei jóval. Hiába ígért neki ünnepi gúnyát, kis csizmát, pántlikát, gyermekizgató nagyszerűségeket. Lenhaját simogatta, a beteg harmatot törülgette homlokáról. Az elnehezedett szemek ettől sem lettek fürgébbek, feje rágyöngült a vállára. Napokén át őrizte embertől, haláltól. Nem tágított mellőle. Leste az ösvényeket, hogy jönnek-e az emberek a tőkét átvenni. Azok pénzt hoznak. Qtven krajcárjával fizetik darabját. A legelő jószág a fák közé szóródva delelt. Végre őt kiáltották. A gyerek aludt. Ott kellett hagynia. Zekéjét a nap ellen védőleg állította. A gerendák átvételénél baj volt. Méregettek, számitgattak s az idő telt. A szóváltásban el is feledte a gyermeket. Két peculát szálankint lehúzunk, mert nyolc cól hibázik — akadékoskodtak a gazdák. — Nem colra volt az egyesség. Aztán itt vőgye van a fának, ezt esment ki kellett ejteni. Csak létrejöttek egymással, Uzon a repedezett tenyerét nyújtotta, hogy átszámolják a pénzt. Bángóba fizették, az ezüstpénzt szénen kikerülgették az ujjaikkal. Uzon egy koronás papirt kinyálazott a többi közül. — Ezt cseréljük meg. — Azt mért? — A leánkának. Egymásra hunyorogtak a gazdák. Szamárember ez az Uzon. Ekkora pénzt nem hánynak gyermeknek. Mégis megtették. Ekkor szörnyű és sok állatbődülés haisant fel. mint amikor medve lepi meg az ökröt. Felugrik a nyakára s úgy nyomorítja meg. Vad igézetet vert a kilátón. — Valami baj van. 11
