Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-11-01 / 11-12. szám

talembert a készültség vitte, és hosszú ideig várt fogvacogva a járda szélén, szemben a kaszárnya kapujával. A feje kóválygott, a gyomra émelygett, libabőrös volt az egész teste. Nagyon nyomorultul érezte magát.

— Bitangok! . . . Nyomorult bitangok! . . . suttogta maga elé és a keze ökölbeszorult.

— Bitangok! . . . —• visszhangzott a háta mögött.

Hátrafordult megnézni, ki háborog a háta mögött

Egy férfit látott, aki nagyon sötéten nézett a kaszárnya kapuja felé.

— Aljasság! Gyalázat! Hát ilyet ís meg lehet tenni? Úgy bánnak velünk, mint a kutyákkal! — pattogott az ismeretlen.

Pista keserűen bólogatott hozzá.

— Gyerünk innen, pajtás, ezt még nézni is sok. — biztatta az ismeretlen. — Nem gyereknek való ez! Úgy sem tudunk szegényen segíteni.

Ezt Pistának is be kellett ismernie. Megindult hát lehorgasztott fővel. Az idegen csendesen követte.

Egy darabig szótlanul bandukoltak, majd az idegen beszélni kezdett.

— Borzalmas, felháborító, amit ezek müveinek. No de nem fog már sokáig tartani

Pistának érdeklődés csillant meg a szemében. Az idegen észrevette ezt. Közelebb hajolt Pistához és úgy folytatta.

— A szövetség dolgozik.

Pista nem értette.

— Micsoda szövetség? — töprengett. Meg is kérdezte.

— Szövetség? Micsoda szövetség?

Az idegen hunyorogva, sokat sejttetőleg felelt.

— Nono, tudom én, amit tudok. Csak persze ne szólj szám. nem fáj fejem. Nem igaz?

Pista ráhagyta. Persze, hogy igaz.

— Tudok én sok mindent. Hiszen — hangját suttogóra fogta — benfentes vagyok én is!

Pista ránézett csodálkozva. Benfentes? Miben benfentes? De nem szólt.

Hallgatva mentek egy ideig. Azután megint megszólalt az idegen.

— Én ismerem ám magát! Maga Tardy István.

Pista meghökkent.

— Hát én csakugyan az vagyok. De, hogy lehet az, hogy én nem emlékszem magára?

Az idegen mosolygott.

— Úgy, hogy mi még nem találkoztunk.

Pista nagy szemeket meresztett.

— Hát akkor honnan ismer?

Az idegen ravaszul mosolygott. Várt egy

pillanatig, aztán megint megszólalt suttogva.

— Én ismerem ám Siposs százados urat is.

Pista bámulva nézett rá.

— Igazán? —- kérdezte örömmel.

Az idegen bólintott.

Pista agyában száguldozni kezdtek a gondolatok. Néhányszor kutatva nézett kísérőjére. Ez úgy tett, mintha észre sem venné a kutató pillantásokat. Azon gondolkozott, mit mondjon most. Végre vakmerőén megkockáztatott egy kijelentést.

— Említette, hogy már rég nem látta magát.

Pista meg volt lepve.

— Igazán? Hát itt van?

Az idegen az ajkába harapott. Szóval Siposs nincs itt. Óvatosan válaszolt hát.

— Nem, dehogy. Nincs itt. Én nem itt beszéltem vele.

— Hát hol? — kérdezte Pista izgatottan.

Az idegen meg volt akadva.

Pista sürgette.

— Hát nincs Szegeden?

Az idegen csalódottan ment tovább a Pista oldalán. Hát nem tud ez a kölyök semmit?

Pista mégegyszer megkérdezte.

— Hát nincs Szegeden?

Az idegen szórakozottan felelt.

— Nincs.

— Hát hol van?

— Most nem tudom, hogy hol van, de nincs Szegeden.

Pistának mintha megmarkolták volna a szivet.

—- Szegény, ,— mondta szomorúan — hát nem tudott átjutni?

Az idegen szeretett volna egyet-mást megtudni, de nem akarta elárulni magát.

Időközben odaértek az Ilona-utca sarkához. Pista megállt.

— Aztán, ha megtud valamit Siposs százados úrról, mondja el nekem — kérlelte. — Én itt lakom az Uona-utcában. Csupkó néninél, a 83. szám alatt.

Kezet nyújtott az ismeretlennek. Szerette volna tudni a nevét, de hogy az idegen nem mondta, ő nem merte kérdezni.

Kezet fogtak, s miután az idegen bizto sitotta, hogy ha megtud valamit Siposs századosról. híradással lesz, elváltak.

Pista hazáig egyre Siposs századosról gondolkozott.

— Hát még se ért Szegedre szegény! — gondolta sóhajtva, mikor belépett a kapun.

Másnap reggel Marinescu kapitány türelmetlenül hallgatta végig Fischer jelentését.

109