Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
— Talán éppen ő az! — ugrott fel Mari, meghallotta, hogy Betyár boldogan felvakkant. Két rövid csengetés ... — Apa! — kiáltott fel Mari, és szinte repült az előszobába, hogy a következő pillanatban apja nyakára fonódjék, megcsókolja az olyan kedves, borostás arcot. Másodpercekig csak nézték egymást a kis konyha barátságos melegében, É- ciessel. Mintha egymás szeméből akarnák kiolvasni a történteket. Milyen végtelenül hoszgzu ideje nem látták egymást! Ez a pár nap éveket jelentett mindenki számára, esztendők aggodalmát, harcát, örömét. Réti Sándor első szava volt, hogy körülnézett : — Sanyi? Édes odatolta a széket a tűzhely mellé apának, és levest melegítve, elmondta mindazt, ami Sanyival történt azóta.-— És most hogy van? — Nem jól. Kimerült, képzelheted. Nagyon várt már. De egyél először, most úgy is alszik. Mondd el addig te, mi történt veletek. ■Réti Sándor jóízűen kanalazta levesét. — Mindjárt. Majd úgy, hogy a fiú is hallja... Itthon volt hát végre Réti Sándor, a biztonságot, meleget jelentő kis családi fészekben. Nem jobb lenne elhallgatni, mi minden történt az elmúlt három napban? Hiszen most már — kiszabadult. És szabad az egész ország. — Gondolta, de azért odaült Sanyi ágya gzélére, és hűvös, nagy kezét rátette Sanyi elejtett, sápadt kézfejére. Nem is vette észre, hogy Betyár is utánaszökött, s ott ül az ágya mellett, kíváncsian lesve nagyobb gazdája minden mozdulatát. Még fejét is félrehajtotta, hogy szőrpamatai közül jobban kilásson. Egy simogató mozdulatot, vagy legalább egy pillantást várt Gazdától. De az nagyon el volt most foglalva. Fia arcvonásait leste s megdöbbenve vette észre a sötét karikákat Sanyi szeme körül. Végre felnyitotta szemét a fiú. Nem is aludt igazában, csak nagy-nagy fáradtságot érzett — és apjára mosolygott. Nem a régi diákos pajtásmosoly volt ez, hanem koránérett, felnőttes pillantás. — Édesapám. Mi történt aztán, hogy eljöttünk a nyomdából — Zsuzsival, Keszthelyi Zsuzsival? ( ... milyen mulatságosan fityegett a gomb sötétkék kabátján, mikor futottunk a Margithid felé ...) ö már...-—akadozott Sanyi — ő már meghalt. — Tudom, fiam. Hosszú három nap volt ez mindnyájunknak. Az ezredes, — az a kövér, tudjátok, aki mosolyogva állt a hátam mögött a nyomda erkélyén -— röviddel azután, hogy hazaküldtük a tüntető tömeget s ő biztosította védelmünket, áttelefonált a honvédelmi minisztériumba, hogy fasiszta banda szállta meg a nyomdát, és küldjenek elfogató őrséget értünk. Édes, és Mari is megborzongott, i — Értetek? — nyitotta rémültre a szemét : — Igen. Két fiatal tanár dolgozott velem, meg a nyomdászokkal a XIV. kerületből, aztán egy idősebb dramaturg meg egy iró. Az egyik tanárnak egész családja ott várt az irodán — felesége, öreg édesanyja és négyéves kisfia. A tüntetésből váltak ki, s nem volt bátorságuk sem hazamenni, sem a családapát a nyomdában hagyni. Éjfél után aztán azok szemeláttára kisértek át bennünket, összekötözött kézzel, a Honvédelmibe... Réti Sándor kis szünetet tartott. Aztán felcsillanó szemmel folytatta: — Láttátok volna az öreg nénit, mikor megpillantott bennünket! Bátran kiáltott olénk, a vöröscsillagosok gyűrűjébe: — Ne féljetek, fiuk! Kiszabadítunk benneteket! ... Mig aztán egy főhadnagy “elvtárs” durván ellóditotta onnan. — Aztán? — kérdezte Édes sürgetve, kíváncsian minden mozzanatra. — Aztán mit csináltak veletek? Megvertek? Réti Sándor megrázta a fejét. — Nem. Nem éppen. Kihallgattak bennünket, egy pöffeszkedő ruszki tábornok jelenlétében, aki mindig közbekarattyolt valamit, befröcskölve nyállal a kihallgató tisztet. Rettentő gyűlölettel méregetett minket, azt hiszem, első pillanatban agyonlövet, ha rajta áll... Aztán egy vizes, sötét pincébe zártak mindnyájunkat, ahol már vagy másik tizenöt “ellenforradalmár” várt nem valami biztató sorsára. Egy rácson álltunk, fal felé fordulva, feltartott kezekkel. Ez a vékony cipő egykettőre átnedvesedett s visszeres lábam, tudod, milyen nehezen bírja az állást, kegyetlenül fájni kezdett. Beszélni nem volt szabad. Az őrök állandóan röhögtek rajtunk, engem többször miniszterelnök urnák tituláltak, mivel röpiratunkat Ideiglenes Forradalmi Kormány néven irtuk alá — a rádióból tudjátok, miért... Csuda mocskos banda volt! Az illemhelyre is géppisztollyal kisértek, s mégis, fegyverrel a kezükben is úgy féltek, mint a csapdába került patkányok. Pedig mi voltunk nekik kiszolgáltatva! Két nap, meg két éjjel álltunk, éheztünk és szomjaztunk, mig a harmadik nap reggel... De hadd mondjak el egy mulatságos epizódot is nektek — szakította félbe saját magát Réti Sándor, és ölébe vonta kócos kislányát, mint régen, mikor mesét mondott gyerekeinek. — Kihallgatásunk alatt figyeltem a rádiót, amint éppen az uj kormány tagjainak névsorát mondta be. Janza Károly lett az uj honvédelmi miniszter. Nem sokkal ezután, hogy visszavittek bennünket a pincébe, Bata István, az előző miniszter — egy felfuvalkodott senkiházi —, lejött megnézni bennünket. Le-íel sétált, hátratett kezekkel, vöröcsikos nadrágjában, mintha nem is miniszter, hanem legalábbis hadisten lett volna. Aztán megállt előttem, gúnyosan: — Nna. Aztán itt az uj kormány, mi? Maga a miniszterelnök, mi ? Hát... — élvezte fölényes helyzetét ostobán — nem is olyan megvetendő dolog az! Szegény édesanyám is, ha gyerekkoromban azt mondtam volna neki,
