Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-01-01 / 1. szám

hogy miniszter leszek, azt hitte volna, meg­hibbantam. S lám, ma mégis én vagyok a hon­védelmi miniszter! — Csak volt, Bata elvtárs. — Mondtam neki csendesen, mire úgy kidüllesztette rám a sze­mét, mintha kisértetet látna. — Mi... micsoda ? — Megismételtem, jaj, de szivesen meg­ismételtem, mert abban a pillanatban tudtam, hogy felőlünk elmúlt a veszély. Akkor, ami­kor egyik miniszternek tudomására sem hoz­zák, hogy más lett a miniszter, olyan fejet­lenség kell, uralkodjék, amikor a magunkfaj­ta kis pont igazán nem sokat számit. Azért igyekeztem kárörvendő hangomat szerénység mögé bujtatni:-— Az elébb hallottam a kihallgatáson, hogy Janza elvtárs lett az uj honvédelmi miniszter. — Embert még nem láttam úgy meglepőd­ni, mint azt. Szó nélkül megfordult, és elro­hant, mint akit kergetnek ... Sanyi már ült ágya szélén, úgy hallgatta édesapja minden szavát. Vállát sem érezte most, maga előtt látta a kirúgott kommunis­ta miniszter meglepődött arcát, s olyan sziv­­bőljövőt kacagott, mint régen... de régen, gondtalan diákkorában. — Aztán — sürgette ő is apját, — aztán hogy volt tovább? Réti Sándor elgondolkozva folytatta: —- Hogy melyik órában fordult meg a hely­zet, tulajdonképpen most sem tudom, Nagy Imre személyes, bátor kiállása, vagy moszkvai rendelet intette őket enyhébb politikára, tény, hogy ma reggel mindnyájunkat felvezettek a pincéből, sajnálatos félreértésnek degradálva, hogy csaknem golyót röpítettek a fejünkbe, és tájékoztattak a megváltozott helyzetről; az ablakból magunk is láthattuk, hogy a mi­nisztérium előtt álló rengeteg szovjet moto­ros lázasan készül, s egymás után hagyják el helyüket. Az épületben is felvarrta már a tisztek legtöbbje a vörös csillag helyébé a nemzetiszin szalagot és a szovjet vállap he­lyett a régi magyar katonai rangjelzést hasz­nálták... Határtalan volt az örömünk. Tár­saim hazamentek, engem felkértek, legyek összekötő a vezérkar, meg a Corvin-közi fel­kelők között, mert azok esztelenül harcolnak még mindig. Szabó altábornagy, egy nevet­séges, foghijjas kis sovány figura, toporzékol­­va Ígérte, hogy repülőgéppel és tankkal “té­ríti észre azt a bandát”, ha nem teszik le a fegyvert... — Magam is kint voltam a corvinistáknál, mert meggyőződtem róla, hogy nincs értel­me a további vérontásnak. A nép akarata erő­sebb a fegyvereknél, s csak feleslegesen in­gerük a kommunista fenevadat... A IX. ke­rületi lakosság rettegve várta a fejleménye­ket. Tudjátok, mivel fogadtak a corvinista fiuk? Hogy áruló vagyok, s nem teszik le a fegyvert, mig az utolsó ruszki is ki nem taka­rodik az országból. Ezért szóltam aztán a rá­dióban is, de azok hajthatatlanok ... Min­denesetre annyit sikerült odabent elérnem, hogy az a tábornagyi egyenruhába bujtatott majom nem bombáztatta le az egész kerüle­tet. De most már... ő is repül, nemsokára. Amint orosz barátaink elhagyják a határt, befellegzett ezeknek a kiskirályoknak. Nagy Imre érti a dolgát! Sanyi előbb sápadt arca most lázasan tü­zelt, szeme csillogott. A maga “kicsi” hősi­essége olyan gyerekesnek tűnt most ahhoz ké­pest, amit édesapja tett — mindnyájukért! Az ő édesapja!... Későre járt, lefekvésre készülődtek. Réti Sándor meghallgatta még a rádióban a vidék hangját. Elégedetten hallotta a Szabad Győr legújabb híreit: “ ... az ÄVH lényegében megszűnt. Most már saját magukat szerelik le, VETKŐZNEK, ELBÚJNAK! A városba érkezett olasz új­ságírók beszámolnak olyan esetről, mikor szovjet tankok a felkelők oldalára álltak. Szombat délelőtt a Lánchíd budai oldaláról a következőket látták: A hid pesti oldalán szov­jet páncélosok álltak Buda felé fordulva. A budai hídfőn ugyanúgy szovjet páncélosok tar­tózkodtak. Budáról, az alagút felől felkelő tö­megek vonultak, a szovjet katonák integet­tek nekik, hogy jöjjenek közelebb. Az új­ságírók félelemmel várták, hogy esetleg belé­jük lőnek. Azonban nem ez történt. A szov­jet katonák kezet fogtak a felkelőkkel, felse­gítették őket a szovjet tankokra. Budapest határában megállították az olasz újságíró­kat, igazoltatták őket. Mikor megtudták, hogy olaszok, Garibaldit éltetve, szerencsekivá­­natokkal indították őket ismét útjukra.” Réti Sándor olyan felszabadult sóhajjal dőlt az ágyba, mint aki esztendők terhét tet­te le egy perc alatt. Arca kisimult, megfia­talodott. —- Csakhogy ezt is megértük, Édes, Hi­szen ... azokban is van jó érzés. Az orosz a­­nya sem tanítja fiát arra, hogy ártatlanoka4: gyilkoljon, védtelen otthonokra törjön... Hány félrevezetett orosz katona tenné még le a fegyvert, ha tudná, milyen aljas törek­vés eszközéül használják fel... Röpcédulákat kéne nyomni orosz nyelven,hogy tegyék le a fegyvert, menjenek haza. — Dehát igy is mennek — mondta Édes, leoltva a villanyt. — Azt mondják, a Sorok­sári utón, meg a Hungária kőrúton órák­­hosszat dübörögtek ma is kifelé a szovjet tankok, s az ut két oldalán a magyarok len­gették búcsúzóul a zsebkendőiket. — Gondolom, nem volt nehéz búcsú! — je­gyezte meg Réti Sándor nevetősen és egész­séges, mély álomba merült, talán még álmá­ban is hallva a kifelé vonuló tankok dübörgé­sét, mely a Szabadság valóságos, diadalmas hangját jelentette. Folytatjuk 56

Next

/
Oldalképek
Tartalom