Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
ha béke lenne, a ruszkik kitakarodnának és .. . és nem is lenne rossz elmondani a lányoknak, hogy az 6 bátyja igazi hős, meg is sebesült, és édesapja igazi beszédet mondott a rádióban . . . Most még Robinzon sem tudta lekötni a figyelmét, pedig éppen annál a résznél tartott, ahol a hajótörött először talál titokzatos lábnyomokat kis szigetén. —- Meg kéne hallgatni a rádiót! — gondolta, s már nyúlt is a készülék gombja után. A jólismert, mély férfihang jelentette éppen a “kedves hallgatóknak“, hogy Nagy Imre miniszterelnök szól a magyar néphez. — Nagy Imre! — kiáltott fel önkéntelenül Mari, aztán ijedten kapta szája elé a kezét. Még felébred Sanyi... De az máris kinyitotta a szemét, s furcsa mosolygással nézett húgára; mint aki nagyon messziről jön, vagy különös álmot látott éppen. — Nagy Imre. — Ismételte ő is, és sápadt arcán most még jobban kiütköztek a bajuszt jelentő első piheszálak. — Meglátod Mari, minden jó lesz. Ilyen fiuk, mint ott is voltak... — Mondd el nekem is! — szólt Mari, szokott hizelgő hangján, de Sanyi elkomolyodva rázta meg fejét. — Most nem. Figyeld csak! Igen, Nagy Imre hangja volt, valóban. ízes magyar beszéde mennyivel kedvesebb volt, mint az orosz állampolgár Rákosié, aki idegen, drótonrángatott pojáca volt csak a nép szemében. “ . . . A kormány elitéli azokat a nézeteket, amelyek szerint a jelenlegi hatalmas népmozgalom ellenforradalom volna”. -— Mondta a miniszterelnök. — Tehát forradalom! — kiáltott fel lelkesen Sanyi, s nem törődve vele, hogy Mari szót sem ért belőle, megkérdezte magától: — Vajon mit szól ehhez Rózsa elvtárs és társai? Hol lapulnak? ... Hm. Talán éppen nemzetiszin karszalaggal bizonygatják, hogv ők a legbátrabb szabadságharcosok... No már nem sokáig! Nagy Imre beszéde azt jelenti, hogy megszületett végre az uj világ, amiről apa annyit beszélt. Vége a vérontásnak! Mintha csak szavaira kapott volna választ, Na^v Imre folytatta: “A kormány a további vérontás megszüntetése és a békés kibontakozás biztosítása érdekében elrendelte az általános azonnali tűzszünetet. Utasította a fegyveres erőket, hogy c«ak akkor tüzeljenek, ha megtámadják őket. Ugyanakkor felhívja mindazokat, akik fegyvert fogtak, hogy tartózkodjanak minden harci cselekménytől és fegyverüket haladéktalanul szolgáltassák be... A rend védelmire és a közbiztonság helyreállítására megalakult az uj karhatalom (tehát vége a bitang ávósok uralmának! — ujjongott Sanyi), a honvédség és a rendőrség alakulataiból, valamint a munkásság és az ifjúság felfegyverzett osztagaiból...” Sanyi kiugrott az ágyból, azt is alig vette észre, hogy sebesült karjába ismét hatalmas fájdalom nyilait. — Gyorsan, nyisd ki az ablakot! — De ... de megfázol. — Nem baj, semmi baj — türelmetlenkedett Sanyi, s lázasan huzigálta a rádiót. — Gyere, segits! Nem birom félkézzel. Tegyük az ablakba! Hallja mindenki... Felerősítették a rádió hangját, és csakhamar egész sereg ember állt a ház előtt, a hűvös, ködös időben, zsebredugott kézzel, köhécS'Slve. Elfeledtek mindent, a kommunista uralom tizenkét esztendejének szenvedéséi, úgy hallgatták Nagy Imre szavait, mint az Igét, nagy ünnepen, a templomban. “A magyar Kormány megállapodott <a szovjet kormánnyal, hogy a szovjet sapatók azonnal megkezdik kivonulásukat Budapestről, s az uj karhatalom megalakulásával egyidejűleg elhagyják a város területét.” — Éljen! Éljen Nagy Imre! — kiáltott fel egy öblös hang a kívülállók közül s a többiek átvették: — Éljen! S még nagyobb, még harsogóbb éljen követte a következő bejelentést: “A rend helyreállítása után egységes uj államrendőrséget szervezünk az ávh-t megszüntetjük ! ... A kormány javaslatot terjeszt az országgyűlés elé, hogy az ország címere ismét a Kossuth címer legyen, hogy március 15-ét ismét nemzeti ünneppé nyilvánítsák!...” Ezzel ért véget a miniszterelnök beszéde és élénk vita, helyeslés közben szétszéledtek az emberek. Mari fázósan borzongott össze >s helyrerakta a rádiót, becsukta az ablakot. — Feküdj le, Sanyi — kérte bátyját. — Ё- gész zöld vagy. Fáj nagyon? Sanyi csak bólintott, és ledőlt újra az ágyára. Nem értette, mi történt vele: mintha az egész szoba megfordult volna körülötte. — Egy kis vizet adj... Majd hozzátette, mikor hallotta, hogy megzörren az előszoba kilincse:-— Anyának ne szólj. Majd elmúlik ... .Rétiné friss léptekkel, örömtől csillogó szemmel takargatott valamit egy tányéron. — Nézétek, töpörtyüs pogácsa. Igaz néni küldte Sanyinak. — Nekem nem? — kérdezte Mari csalódóttrn, mert ez volt a kedvence. — Dehogynem! — nevetett édesanyja. — Egyél csak. Hallottátok a rádiót? Mari teletömött szájjal, szórakozottan bólintott. — Ühüm. Kifelé ment a konyhába, és intett anyjának, hogy kövesse. Gondosan becsukta a szobaajtót, s öreges aggodalommal nézett Édesre: — Sanyi rosszul van. Azt mondta, ne szóljak, de olyan sápadt, és biztosan nagyon fáj a karja ... Rétiné jókedve pillanat alatt elpárolgott. Hozíta a lázmérőt, gyógyszert. — Csak már édesapa itthon lenne! Soká jön... 54
