Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
kavarogni kezd. A levegő összebeszél a nappal. Az ut küld valamit. Fényes kocsikat, poroszkáló csordákat, szilaj lovast, vagy csak egy rongyos, nagytarisznyáju embert, mint mostan. Régóta talpalhat már, mert fáradtan huzza a lábát, dülöngél is. De már messziről hallani a kiáltozását. Valami érthetetlent kiabál. Gitta ijedten néz Frankra. Miféle szerzet lehet? Végre kiveszi a szavak értelmét. — Eladó a délibáb! Eladó a délibáb! — Mit mond? — kérdi Frank. A lány lefordítja. Frank a homlokára mutat. — Nincsen egészen észnél szegény. Miért eresztik nálatok szabadjára az ilyeneket? Megint — nálatok . .. nálunk. — Hadd el, csendes bolondnak látszik. Itt minden falunak megvan a maga bolondja. Anya mesélte, s hogy néha olyan filozófusfélék, mint az udvari bolondok voltak. — No, ezt nem nézem nagy filozófusnak. Nem is lehet, annyi szent. Inkább tépett madárnak. A ruhája szakadozott, átbujkál rajta a napsugár. Bőrét kicserzette az idő, húsz év vagy ötven, felismerhetlen. Otrombán lóg válláról a tarisznya. Akkora, hogy akár abban hordhatná a délibábot. Megáll a lány előtt és most már csendesebben, de makacsul ismételgeti: — Eladó a délibáb! Eladó. A szemében nem a megszállotak tüze, inkább éhes üresség. Gitta elmosolyodik. Megszánja. — Mennyit kér érte? Ezt nem várta a jövevény. Nyilvánvalóan meglepődik, hogy szóbaállnak vele. — Sokat, — feleli bizonytalanul. Nagy ára van. Szívesen adna neki valamit a lány. Egy harapás kenyérre, szalonnára. Talán eltávozna az éhség a szemekből: — Hány forint? — Nem forint, nem pénz — dühösen, izgága hangon jön a válasz. — Ilyen nincs. — Minek állassz szóba vele? —■ Frank némi aggodalommal figyeli a hóbortos haragját. — Ilyen nincs. Mást kell adni érte. Mást. A hangja rekedtre roppan. Szemében felgyűl a láng. Gitta nem fél. Most — gondolja — most. Ez a leszámolás. Most bosszút áll a földem. — Nagy boldogságot. Drága szerelmet. Szép szeretőt. Nyugalmas életet. Mindent, mindent. Akarja? — Közelebb lép és meg- Ióbálja a tarisznyát. — All a vásár? — Nem. Nagyon drága. Mintha komolyan alkudnának. A délibáb hallja és kacag. Játékosan felkap egy távoli csodát és az ég peremére Tolnai Adám: FELEJTENI SZERETNÉLEK... Felejteni szeretnélek, mert szomorú igy az élet. Én szeretlek, Te néma vagy, szerelmemnek nincs visszhangja. Megbántad már, hogy szerettél, vagy untat a sok kesergés? Elmegyek az életedből, kő esik le a szivedről. Köszönöm, hogy napom voltál, jó szívvel, ha vigasztaltál. Nem ismerted meg hívedet, csalódástól félt a szived. Fájt nekem a kacagásod, fájt a néma hallgatásod. Nem mondok én rosszat rólad, nem leszek én boldog soha. Óhajtottam boldogságod, most is csak ez a kívánságom. Nélkülem ha boldog lehetsz, elmegyek hát, hogy az lehess! Ne érezzed, mi a magány, mi nekem most nyugtot nem ád, Élj boldogan mint a madár, mely szabadul s ég felé száll. szórja. Könnyű fátyolba csavarja, ide-oda ingatja. Talán kelleti magát hogy emelje a csavargó esélyeit. Legelsőnek Frank látja meg. Mégiscsak érdemes volt a pusztába jönni. Azután a lány. Elfelejti a toprongyos férfit és az égre bámul. Csak a délibáb árusa nem vette még észre, hogy előtte lebeg a portékája. Sebesült hangon kinálgatja tovább. — Nem nagy ár az. Merthogy igen-igen kedves jószág. Mindenkinek azt mutassa, amit látni akar. Ami a szive óhaja. Kell-e, igen vagy nem? Gitta hirtelen ráeszmél, hogyan lehetne lerázni. — Nem. Mért nem is a magáé. Ott van, nézze csak. — Jaj! — hördül a bolond, a fejéhez kap s szaladni kezd a csudakép felé. A lépések üteme, mint tompa dobolás, egyre távolodik. — Éppen ideje is volt — bólint pá Frank. Egy darabig némán szemlélődnek. Nem kicsi dolog, először látni a délibátot. Még a férfit, a külföldit is, megigézi. — Ki tudod venni, mit mutat? — Persze. Gyárat. A kéménye tisztán látható. 71
