Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

Kosztolányi Dezső:

A SZÍVA templomtéren sárga földszintes kastély terpeszkedett, négy sarkán egy-egy zömök barokk-tornyocskával.

Hajnali öt felé a kastély kapuja kinyílt. Öreg cseléd kászolódott elő, kárászkendőbe bugyolálva. Szaladt a csikorgó, januári hajnalban.

Két utcát futott. Ott becsöngetett Piskolczyékhoz. Megint két utcát futott. Ott becsöngetett Türkékhez. Ismét futott-futott, egy kisközön, meg egy jegenyékkel szegett fasorban, mig egy kúriához nem érkezett. Ott becsöngetett Dömötörékhez.

Mindenütt csak ennyit mondott:

— Tessék jönni. Az öreg méltósága meghalt.

Most a város három különböző pontján — itt és ott és amott — ablakok gyulladtak ki. Emberek tápászkodtak fel az ágyból, tollpihével hajukon álomtól részegen. Dideregtek a kihűlt szobákban. Szerettek volna visszabujni a párnák melegébe.

A férjek biztatgatták az asszonyokat:

— Kelj fel, fiam. Tekla néni meghalt.

Lassan öltözködtek. A hir seholse keltett

nagyobb meglepetést.

Tekla néni hetvennégy éves volt. Már több ízben hire támadt, hogy meghalt. Kilenc esztendővel ezelőtt, mikor először kapott agyvérzést, egy féli éjszakán éppígy verték fel a rokonokat. Akkor mindnyájan hanyatthomlok rohantak hozzá. A matróna eszméletlenül feküdt, három napig nem is tért vissza öntudata, de lassanként fellábadt, még járni is tudott utána, bottal. A vaklárma majdnem minden évben ismétlődött. Utóbb, tavaly, kisasszonynapján oly rosszul lett, hogy lélegzete is elakadt, egyáltalán nem mozdult. Herlinger azonban, a háziorvosa minden alkalommal megállapította, hogy szive acélosan, egyenletesen ver. Olyan szive volt, mint egy húszéves leánynak.

Dömötör befogatta hintáját, felhúzta báránybőr bekecsét és feleségével a kastélyhoz hajtatott. Közben a vasfekete égből hullongani kezdett a dér. Mire odaértek, a lovak tompora fehér lett.

Ekkor tünedeztek fel a homályból a többi rokonok is, akik közelebb lakván gyalogszerrel tették meg az utat: Piskolczy Lajos a feleségével, meg Türk Jenő a két nagv fiával. A férfiak ilyesmit mormoltak egymás felé, szomorúan, de holmi régi emlékeket ébresztő borízű zamattal: „Szervusz, Sándorként, szervusz, édes Lajoskám, szervusz. Jenőkém.“ Sógorok voltak. Mindhárman Angelus-lányt vettek el, Tekla néni Istenben boldogult öccsének leányait.

Együtt mentek be a kongó kastélyba, melyben Tekla néni az urának halála óta — tizennyolc esztendeje — egyedül élt, egy öreglánnyal, valami ágrólszakadt, távoli nőrokonával, aki házvezetőnője, rabszolgája és kutyája volt. Tekla néni roppant fukar volt. Olyan zsugori volt, hogy még a köménymagot is többször kifőzte a levesben.

Hallani se akart arról, hogy életében más is beköltözzék ebbe a kastélyba. Kilenc szobája közül pedig csak egyet lakott. Azt a kis szobát, amelyből most halovány fény szüremkedett ki.

A sötét, boltíves folyosón e fény felé botorkáltak a látogatók. Dömötör Sándor nyitott be az utolsó ajtón.

A keskeny, hosszúkás, hajópadlós szoba zsúfolásig megtelt. Egyiküknek-másikuknak ágaskodniok kellett, hogy lássanak valamit.

Oldalt, a fal melletti ágyban feküdt a halott, fehér kendővel felkötött állal.

Egy nádszéken gubbasztott az öreglány, ölhetett kézzel. Jöttükre felkelt. A gyér világosságban, melyet egyetlen vörösre égett villanykörte árasztott, feléjük emelte száraz, fásult martirarcát. Sovány volt a sok munkától, a sok megaláztatástól és éhezéstől. De haja még egészen szőke volt.

Székkel kínálta az érkezőket.

Azok nem ültek le. Csak álltak és bámultak és hallgattak. Sokáig hallgattak.

— Mikor történt? — törte meg végre a csöndet Dömötör, a mély basszus hangjával.

— Egy félórával ezelőtt — felelte az öreglány s az üvegburás ütőórára pillantott, melyet akkor megállított.

Az óra mutatói mintegy ijedten vágódtak el a számlapon,- pont félötöt jelezve.

Megint csönd lett.

Az öreglány, érezte, hogy valamit mondania kell.

— Itt iilfem mellette. Kézimunkáztam. Egyszerre csak leesett az álla.

— Nem szenvedett?

— Négy felé még feketekávét is ivott, egy kanálkával. Nagyon szerette a feketekávét.

Megindultan figyeltek az öreglány elbeszélésére: egy emberélet utolsó mozzanataiban mindig van valami ünnepi, valami végzetesen megrázó.

Nézték a kisasztalkán a feketekávét, mely egy csempe findzsában csillogott, néhány orvosságosüveg társaságában.

— Herlinger már volt itt? — érdeklődött Dömötör.

— Az előbb ment el.

— És mit mondott?

Az öreglány csak legyintett.

— Szegény — sóhajtott Dömötör most oly csöndesen, hogy szinte csodálatosnak tetszett, miképp jöhet ilyen hang ekkora vastag, kövér emberből.

61