Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

— Szegény — visszhangozták a többiek is, ki hangosabban, ki halkabban, — sze­gény, szegény. Dömötörné a fejét rázta: — Pedig olyan, mintha csak aludnék, olyan, mintha még élne. tíz a megjegyzés némi izgalmat kellett. Nem feleltek rá, gondolatjaikkal bíbelődtek. Dömötör odalépett az ágyhoz. Párnás te­nyerét a halott homlokára tette. Ezt mondta: — Már hül. A túlfűtött szobában az emberi lehelletek­től elnehezedett a levegő. Melegük is volt a prémekben, bundákban, a magukra öltött különböző zekékben és hacukákban. Átmen­tek a másik szobába Ott sokáig nyekergették a kapcsolót, de a csillár nem akart meggyulladni. Tekla néni a villanykörtéket mindenütt lecsavar­­tatta, takarékosságból. Nagysokára hozott egyet az öreglány. Ebben a hatalmas teremben, mely valaha ebédlőül szolgált, naftalinszag terengett. Egy raktárhoz, vagy egy lomtárhoz hason­lított. Falnak fordítva üvegszekrények áll­tak, rejtegetve kincsüket, festmények a föl­dön, disznóbőr bőröndök, függönyök, sző­nyegek összegöngyölve. A rokonok lecsüg­­gesztették fejüket. Mindnyájan egyre gon­doltak: a végrendeletre. Régóta várták már ezt a napot. Ennek reményében nagy kölcsönöket vettek fel. Dömötör kúriáján foglaltak is ezen a nyá­ron. Ö kérte el az öreglánytól a végrendeletet. Tudta, hogy az egy szekrény felső fiókjá­ban van. Zárt, pecsétes borítékon Tekla néni ke­mény, nem reszkető betűit látták: „Halálom esetére azonnal felbontandó.“ Piskolczy mint ügyvéd nyitotta ki és mingyárt felolvasta. Az volt benne, amit körülbelül tudtak. Özv. Sipkay Félixné szül. Angelus Tekla testi és szellemi képességeinek teljes birto­kában úgy rendelkezik, hogy tulajdonát al­kotó 900 hold szántóföld a három rokon­család közt osztandó fel, még pedig akkép­pen, hogy Dömötörék és Piskolczyék 350— 350 holdat kapjanak, Türkék pedig 200 holdat, viszont rájuk testálja a kastélyát minden ingóságaival együtt. Az öreglányról sem feledkezett meg. Tizennyolc évi hűsé­ges és példás szolgálata fejében egy holdnvi kaszálót hagyott rá, a város határában és két diófaszekrényt. A rokonok föllélegzettek. De a megköny­­nyebbülés e viharát igyekeztek holmi sóhaj­­kává átjátszani. Dömötörné a zsebkendőjé­vel szemeit nyomogatta: — Olyan jó szive volt szegénynek — re­­begte. — Olyan jó szive volt. — Bizony — tóditotta Piskolczyné — Tekla néninek lehettek hibái, de azt senki se tagadhatja, hogy nagyon jó szive volt. Piskolczy, aki még mindig kezében tar­totta a végrendeletet, az utóiratot olvasta, melyet egy évvel ezelőtt iktatott be az örök­hagyó: „Meghagyom továbbá, hogy mihelyt ha­lálom beáll s ez hivatalosan is megállapit­­tatik, szivemet szúrják keresztül." Ez mély döbbenetét keltett. — Borzasztó — szörnyüködött Dömö­törné. — Micsoda? — kérdezte az ura. — Átdöfni a szivét. — De hisz már nem él, szegény. Csak a lelke. Azt akarja, hogy a teste békében nyu­godjék. — Mégis — sopánkodott a felesége. — Én nem engedném ezt. Dömötör ingerülten válaszolt: — Itt nem arról van szó, édes Mariskám, hogy te mit engednél és mit nem. Mindenki önmagával rendelkezik. Mi a megboldogult végső akaratával állunk szemközt s teljesí­tenünk kell, amit kíván. Ez a kötelességünk. Sajnos, egyebet már úgyse tehetünk érte. — De hogy jutott eszébe? Mi bírhatta erre az elhatározásra? — Azt nem tudom — szólt Dömötör a vállát vonogatva. — Utóbb sokszor elájult, eszméletét vesztette. Talán attól félt, hogy fölébred a koporsóban. — Az igazán iszonyú lenne — susogta maga elé Dömötörné. — Na lásd — mondta az ura, — na lásd. Elhallgattak. — Én olvastam egy újságban — szólt Türk a veres szakálla mögül, — hogy valaki a koporsójába villamos battériát szereltetett, összeköttette a hozzátartozói lakásával, hogyha ott lenn megmozdul, azonnal jelet adjon és segítségére jöhessenek. A csen­­getyü egyszer aztán meg is szólalt. Pont éj­félkor . . . — Jaj, hagyd, édes Jenőkém — vágtak a szavába, — hagyd. — No én megyek — mondta hirtelen Dömötör. — Hová mégysz? — riadt fel a felesége. — Elküldetek Herlingerért. — Csak hivasd át — sürgette Piskolczy. — Jobb mielőbb túlesni ezen a szomorú aktuson — jegyezte meg Türk is. Cirmos, téli virradat szennyezte be az ab­lakokat. Herlinger jött. Mély részvétét fe­jezte ki mindenkinek. Alacsony, elkallódott vidéki orvos volt. Egy személyben tisztior­vos is. így hát nyomban el is végezhette. Dömötör átvezette a szűk, kis szobába s becsukta maga után az ajtót. A rokonok az ajtóra meredtek. Hallga­tóztak is. Nem hallottak semmit. 62

Next

/
Oldalképek
Tartalom