Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
A nagy fájdalomról és a magatartásról. Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, Hogy ez természetes, mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak, barátaid elhagynak s minden amit gyüjtöttél és szerettél, elrepült, mint a por a szélviharban. Ez nem csodálatos, hanem természet rendje szerint való, ez az egyszerű és természetes. Inkább az a csodálnivaló, hogy nem érnek minden nap nagy csapások. Ember vagy, tehát szenvedned kell; s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy. Magatartásod a gyászban és csapások közepette szabjad ez igazsághoz. Soha ne mutass fájdalmat a világnak. Gőgöt és büszkeséget se mutass. Ne tagadd önmagad előtt a fájdalmat, de tudjad, hogy a fájdalom és a csapás mindig bukás is. Az emberek igy gondolkoznak: ,.Meghalt valakije, aki fontos volt számára, akit szeretett; lám, megbukott ő is". Erezd át a fájdalmat, de szisszenést se hallassál. Egyrészt, mert mikor sziszszensz, mikor könnyed csordul, e pillanatokban már csalsz is kissé. Az igazi fájdalom néma; a könny és a kiáltás már megkönynyebülés. Hát ne csald magad. Ne örvendeztesd a világot. Hallgass! Fegyelmezd arcod, mozdulataid. S ha egyedül maradsz a fájdalommal, szólj igy: ,.Tessék, fájdalom. De akárhogyan fájsz majd. tudom, hogy ez rendben van igy: —■ mert ember vagyok!" Az alkalmazkodásról. Munkánkban, napi életrendünkben, a módban, ahogyan a világ jelenségeire és mögötte kullogott Csobán a kutya. A gerincről még egyszer visszanézett. De onnan fentről már nem látszott sem az aszszony, sem a legény. Csak a néma sziklakatlan lászott, ahogy halálossápadtan meredt föl a betegfényü holdra és hallgatott. Az öregember sóhajtott, aztán lassan, botjával tapogatódzva tovább kapaszkodott, amerre a szálerdő sötétedett fent a sziklák mögött. A három legény ott várta a kaliba előtt. Már azon tanakodtak éppen, hogy mit tegyenek, ha az öreg is odavész. Aztán meghallották a lépteit a füvön és nemsokára őt is látták, ahogy jött a tisztáson lefele. Egyedül volt. A karámig elébe mentek. Lélegzetük izgatott volt, hallgatásuk mögött kérdések zakatoltak. Várták a szót. Nem találta meg ... ? Megtalálta ... ? De már... ? Az öreg nem állt meg előttük. Nem nézett rájuk, csak elment mellettük és nem is szólt. Legyökerezve maradtak ott a karámnál hárman és döbbenve bámulták egymást. Csak a kaliba ajtajából szólt rájok az öreg. Rekedten, szigorúan. — Mit álltok ott? Eíridjetek aludni, éjszaka van. A más dolga nem tartozik rátok. Azzal belépett a kalibába és behúzta maga mögött az ajtót. A három legény összenézett. Aztán Kosztáké mozdult meg elsőnek és lassú léptekkel visszaindult a szállásfödél felé. A másik kettő szótlanul követte. Lefeküdtek és magukra csavarták a bundát. Aztán sokáig feküdtek ott álomtalanul és belebámultak a sápadt éjszakába. A csillagokból hullott a harmat és később valahol messze kiáltozni kezdett egy bagoly. — Halálmadár — súgta Jonica és keresztet vetett. Keresztet vetett a másik kettő is. Majd valamelyik kutya halk nyújtott hangon vonyitani kezdett. Vonyitása egyre erősödött, belekapcsolódtak a többi kutyák is és hangjuk végigszántotta az éjszakát. Egyikük sem szólt rá a kutyákra és ez a hátborzongató kísérteties üvöltés visszhang nélkül veszett el az erdők fekete csöndjében. A nap kiült a Pietroszra és fényét a barlang szájába vetette. Az asszony megmozdult a mohából és fenyőbojtból készült fekhelyen és kimászott a napra. Felkönyökölve hevert ott egy darabig és lenézett a katlanba, ahol a fenyves fekete sűrűjéből kis fehér páragomolyok kúsztak elő és szétoszlottak a napsugarak között. A nyirkos sziklafalakra rátüzött a reggeli napfény és a levegő gyorsan melegedett. Jól esett ez a melegség a barlang nyirkos hidege után. Elnyujtózott alatta, mint a macska, lustán és álmosan és belebámult az erdők közé. Lent, a sűrűségtől ellepett meredek sziklaoldal alatt a patak zúgott. Néha olyan volt, mintha változtatta volna a dallamot, egyszer halkabb lett, máskor hangosabb, aszerint, ahogy a reggeli szellő lapdázott a hanggal. Egyszerre csak nagyot kordult a gyomra. Megérezte az éhséget. Ismerős érzés volt, azokkal a kis nyilalás-szerü fájdalmakkal a gyomorban. Körülnézett, de már a tegnapi gombából nem volt semmi. Feltápászkodott, nyújtózott. Aztán hátira rázta a haját, kezébe vette a barlang előtt fekvő hosszú mogyorófabotot és kilépett a sziklaperem szélére. Nyirkos penész-szag áramlott föl a katlanból. Még egy pillantást vetett hátra a barlangra, mint aki búcsúzik. Pedig nem volt mitől búcsúznia. Csupán egy üres barlang volt s benne egy puszta fekhely. Mint amikor a vad fölkel a vackából és még egyszer visszanéz rá és talán azt gondolja: talán nem is jövök erre többet. Ilyen volt ez a visszanézés. Aztán szikláról sziklára szökdelve megindult lefele. 58
