Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
A meredek omlásokat kerülgetve rendre leért a páfrányos sűrűség szélére. Egy helyen megállt és hosszasan nézett egy sziklahasadék felé. Érezte, hogy valaki fekszik ott és csodálkozott. Idáig eljutott mégis? És látta maga előtt a nyurga legényt, amint gonosz és kárörvendő röhögéssel az arcán terelte a juhokat ott a Komárnyik fölött a fenyvesben, kurjantozott nekik, hogy még jobban vaduljanak meg és röhögött, pedig tudta, hogy azalatt ott lent a házban valaki kiveszi a gyermeket a bölcsőből és viszi... Vad haragot érzett. Kedve lett volna odamenni a szakadékhoz, belenézni és az arcába köpni annak, aki ott fekszik. Pedig valahogy mindaz, ami ott fönt a Komárnyikon történt, már olyan volt, mintha borzasztóan régen, talán nem is ebben az életben történt volna. Néhány pillanatig állt ott, aztán egy vad mozdulattal elfordította fejét a sötét szakadéktól és elindult a páfrányok közt lefele. A rugalmas hosszú bottal ügyesen szökdelt keresztül köveken és ledőlt fatörzseken. Sürü fenyőágak borzolták a haját, néha a ruhája is megakadt egy-egy gallyban és halk reccsenéssel felszakadt a szövet, de mindezzel nem törődött. A patak zúgása egyre közelebb hallatszott. Egy vén fenyő tövéből morogva iramodott el egy fiatal medve, fekete hátán fölborzolódott a szőr és a fák közül még visszanézett egyszer és brummogott. JkW%N\\4444\>\\N44\\N Vörösmarty Mihály: A ZALÁN FUTÁSÁ-ból. Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban? Századok ültének el, s te alattok mélyen enyésző Fénnyel jársz egyedül. Rajtad sürü fellegek, és a Bus feledékenység koszorutlan alakja lebegnek. Hol vagyon, aki merész ajakát hadi dalnak eresztvén. A riadó vak mélységet fölverje szavával, S késő százak után, méltán láttassa vezérlő Párducos Árpádot s hadrontó népe hatalmát? Hol vagyon? Ah ezeren némám fordulnak el: álom öldösi sziveiket, s velők alszik az ősi dicsőség. A tehetetlen kor jött el, puhaságra serényebb Gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól. Engem is, a nyugalom napján, ily év hoza fényre Már késő unokát, ki előbb a lányka múlandó Szépségén függtem gondatlan gyermeki szemmel, S rajta veszett örömem dalait panaszosra cserélvén, Hasztalanul eget és földet kérlelve betölték. Még is az ifjúság háborgó napjai múlván, Biztos erőt érzek: kebelemben nagyra kelendő Képzeletek villannak meg, diadalmas Ügekről, S a deli Álmosról, s Álmosnak büszke fiáról, Párducos Árpádról... Oh hon! meghallasz-e engem, S nagyra törő tehetősb fiaid hallgatnak-e szómra? Megjön az éj, szomorún feketédnek az ormok, az élet, Elnyugszik, s a fél-föld lesz nyoszolyája; de engem Fölver az elmúlt szép tetteknek gondja. Derengő Lelkem előtt lobogós kópiák és kardok acéli Szegdelik a levegőt: villog, dörög a hadi környék Látom, elől kacagányos apák s heves ifjú leventék Száguldó lovakon mint törnek halni, vagy ölni, Zászlódat látom, Bulcsu s szemem árja megindul. Oh hát halljátok, ti hazának gyermeki! szómat, Későn hangzik már; de magában hordja halálos Harcok fergetegét, s hü a haladékony időhöz. jellemünk, értelmünk, ízlésünk felel, mindenben van egyfajta belső törvény melyet önkényesen megkerülni büntetlenül nem tudunk. Ne akarj másképen dolgozni, mint ahogy ezt jellemed, képességeid és a munka természete előírja. Ne akarj másképen boldog lenni, pihenni, vállalkozni, mint ahogy ezt jellemed és idegeid parancsolják. Alkalmazkodj a törvényhez, mely kérlelhetetlenül megszabja helyed, munkád és az élettel szemben való magatartásod. Mindent sorjában kell végbevinni és elfogadni: az örömet, a bánatot a hivatást, a feladatot, a bukást és a halált is. Alkalmazkodj magadhoz, életed érthetetlen és kemény törvényéhez, mely pontosan előírja cselekedeteid sorrendjét, értelmét és érzéseid hőfokát is. Ne akarj ügyesebb, értelmesebb, boldogabb, tehetségesebb, boldogtalanabb vagy reménytelenebb lenni, mint amilyen vagy. A törvény — lángbetükkel ég életed homlokzatán. Olvasd ezt a törvényt, minden nap, minden pillanatban! A hősiességről. A legnagyobb hősiesség, — megmaradni munkád mellett, akámit is szól is ahhoz a világ! S ennél is igazibb hősiesség, — megsemmisíteni munkádat ha úgy érzed, — nem tudtad tökéletesen megcsinálni azt — amire önmagaddal szerződtél. Élj a két szőndék között, ne beszélj erről, élj teljesen feladatodnak és maradj könyörtelen müveddel szemben. Nemcsak az alkotáshoz kell erő: müved megítéléséhez is! Maradj szigorú müveddel szemben, — mint amilyen a világ valaha is lehet. Márai Sándor. 59