Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
szálvékony aranyfonál. Két kezével átfogta a térdét, úgy ült ott a barlang fekete nyílása előtt és nézett. — Miatta jöttél? — kérdezte azon a tiszta, lágy és dallamos hangon, amely olyan volt, mintha néhány pillanatra az egész sziklakatlant megtöltötte volna muzsikával. — Igen — felelte Árszintya — miatta jöttem. Nem akarom, hogy úgy járjon ez is mint... Az asszony közbeszólt. Valamivel keményebb volt a hangja.-— Ülj le. Öregember vagy, hát ülj le. Sajnálom, ami azzal a másikkal történt, de nem tehetek róla. Ülj le, öregember, nem tudom a nevedet. — Köszönöm — mondta az öreg — nem ülök le. Csak ezért a fiúért jöttem. Visszaviszem, mert nincs mit keressen itt. Mért énekelsz éjszaka és mit keresel itt tulajdonképpen? — Várj. A fiú nem mehet még. Dolgunk van egymással. Mondd csak — elfordult hirtelen a legény felé és a hangja kiélesedett, mint a kés pengéje — mondd csak el ennek az öregembernek, hogy mi dolgunk van nekünk! A legény ott a sziklafalnál felnyögött. — Mondd! Parancsolom! Csattantak a szavai. Gligor meggörnyedt tőlük és dadogni kezdett. 4 \ •— Az úgy volt... hogy ... hogy én elloptam a juhokat és ... és azért loptam el, hogy ő utánam szaladjon és... és igy elcsaljam messzire a háztól és... és azalatt Juon a gyereket ... A legény csuklóit egyet és elhallgatott. Az asszony szemei szikrázni látszottak a hold fényében. — Mondd — sziszegte — mondd ki, te... — Ellopta — nyögte ki a legény — ellopta a gyereket a házból... — Hova?! Kihez?! — Az ur... elfogott egy este az utón. Akartok pénzt keresni? kérdezte. Ezer forintot. Kit kell megölni? kérdezte Juon. Csak el kell lopni egy gyereket... igy volt...-— Hova vittétek? — Nem tudom ... Juon ... én csak a pénz egy harmadát ... én csak .. — Disznók! Mocskosak! Gazok! Az én gyerekemet loptátok el, az én gyerekemet! Ki az a Juon?! Hol lakik?! Felelj!-— Juon, a Piperikről... az ökörcsordával van fent a Moldovánkán ... Nehezen jöttek a legény szájából a szavak. Arca sárga! volt, mint a halottaké. Az asszony szemei sütöttek, ahogy nézte, aica vad volt, szája keskeny, kegyetlen és gonosz. Megrázta a fejét, borzolt hajtincsei mint megannyi vonagló aranykigyók röpködtek körülötte. — Mit érdemeltek hát? Mondd meg te magad, te legény?! Mit érdemel az olyan, aki ellopja egy asszonytól az egyetlen gyermekét, egy asszonytól, akinek senkise sincsen és semmije sincsen, csak az az egyetlen gyermeke, mit érdemel az olyan...?! A legény nehezen nyögött, mint a nagybeteg. Feje előre görbedt, válla megroskadt, térdei reszkettek. Öreg Árszintya lehajtotta a fejét, tűnődött egy keveset, aztán lassan megfordult és megindult az ösvényen vissza, fölfele. — Hova mégy, öregember? — kapta oda a neszre az aszszony a fejét — öregember, akinek nem tudom a nevét, hova mégy? , A ti dolgotok — mondta halkan, rekedten és nem is állt meg közben — nem tartozik reám. Aztán ment lassan fölfele a holdfényben kanyargó keskeny kis ösvényen, lehajtott fejjel, az ösvényt ügyelve folyton Tisza István harminc birkája■ Tisza István nagygyantéi birtokán egy nyári délután elszunnyadt a juhász és a nyáj elkodorgott a vasúti töltésre felment és a vicinális elgázolt vagv harminc birkát. Pár hétre rá Tisza István Almássy Dénessel beszélgetett és ez az eset is szóba került. — Képzeld, a múltkor a vicinális elgázolta vagy harminc birkámat. — No hallod — mondja gróf Almássy — az nem is olyan csekélység. Remélem nem hagyod annyiban a dolgot és megtérítteted a kárt a vasúttal? — Hát tudod, — válaszolta Tisza mosolyogva, — ha a mozdony bejött volna hozzám a legelőre és ott gázolta volna el a birkáimat, majd elbánnék én a vasúttal. Csakhogy az a baj, hogy a birkák mentek fel a vasúti töltésre, így hát Hallgatok és örülök ha a vasút is hallgat! ►4N4444444444444V444N A lelkiismeretröí. Csak a lelkiismeret lehet birád, hóhérod, vagy pártfogód, senki más! Ha irsz, csak a lelkiismeretnek tartozol számadással, — senki másnak. Mindegy mit várnak tőled, mindegy az is, mivel büntetnek^ ha nem azt adod nékik, amit remélnek tőled, vagy amit hallani szeretnek! A börtön és a szégyen, a pellengér és a meghurcoltatásba hamis vád és a nyelvelő megalázás, a szegénység és a nyomorúság, mind ez nem érint igazán! Csak lelkiismereted tud büntetni, csak ez a titkos hang mondhatja: „Vétkeztél vagy jól van!" A többi köd, füst, semmiség. Márai Sándor. 57
