Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
dróthuzal segítségével a szomszéd lakás vezetékéből ellopják az áramot a maguk szobájába, vagy üzemük számára, melytől lakásuk fényesebb, üzemük iparképesebb lesz. Az ilyen emberek kifárasztanak. Mindvégig ők beszélnek s végül te, a hallgató társ, szegényen és kimerültén válsz el tőlük, tizeket kerülni kell! * * Arról, hogy aki meqludott valamit, eqykedvü lesz. A tudás mögött az egykedvűség van. Ha megtudsz valamit valósággal az életről, — nyugodt leszel és egykedvű. Ez ;az egykedvűség nem panaszkodik. Nem vádol, nem kér számon, nem követel bosszút sem elégtételt, — sem magyarázatot. Minden reménytelen, ami emberi. Csak az isteni a teljes, csak a lélek nem reménytelen. Mit akarhat az ember mást, mint egykedvűséget, ha emberi vágyakkal fordul az isteni felé? A beavatott ember csendes. Tudja, hogy nem lehet segíteni, hogy a legtöbb amit tehet, ha nem árt másoknak és magának. Aki a halál felé él, aki az emberek között él, tehát az igazságtalanságban él, mit is reméljen? Ha szivét egyfajta nyugalomra és alázatra tudja nevelni, ez már csaknem vigasztalás és derű. Márai Sándor. Nemzeti szokások. Ha Angliában teához cukrot kémek, a háziasszony egy kis kockát ad. Írországban odaadják a cukortartót, hogy magad oldd meg a problémádat. Skóciában viszont azt mondja a háziasszony: Talán tessék inkább felkeverni a teát! — Keresd, Csobán, keresd ... Az erdő hajolni kezdett lefele. Messze lent hallani lehetett a patakot. Néha megreccsent egy ág. Valahol egy állat iramodott zörögve. Az öreg lassan haladt lefele. Tapogatta a fákat, figyelte a fák koronái közt beszűrődő csillagokat. Kétszer is visszatért. Végre meglelte a gerincet. — Keresd, Csobán, keresd ... A kutya halkan nyöszörgött. Mikor a sziklákhoz kiért, akkor jött föl a hold. Horpadt volt, mint egy zúzott tojás, amelyikből kicsurgott az élet. A fák szétnyíltak és a sápadt derengésben úgy nyújtóztak szét a sziklák mint valami halott óriások tagjai. Sötétek voltak és kemények. A gerinc keskeny volt és sikamlós a harmattól. Az öreg óvatosan haladt előre. Néha megállt és hallgatózott. Néha a kutyát biztatta. — Keresd, Csobán, keresd ... keresd, Csobán, keresd ... A kutya földre tartott orral szimatolt, aztán lassan megindult előre. Eljutottak a nagy szikláig. Akkor a hold már elhagyta a Pietrosz tetejét és fehér fénye behavazta a csupasz kőomlásokat. Valahol egy bagoly szólott, hangja végigborzongott a csönden. A kutya megkerülte a nagy sziklát és az egyik mellékgerincen megindult lefelé. Néha megállt és bevárta a gazdáját. Halkan nyöszörgött. — Keresd, Csobán, keresd ... keresd, Csobán, keresd ... Omladékokon botorkáltak át. Alattuk fekete szakadékok ásítottak és nyirkos mohaszaguk megtöltötte a levegőt. Aztán egyszer csak megállt a kutya. Feltartott fejjel előre figyelt és halkan morgott. Az öreg odament hozzá és kezét a kutya fejére tette. Hallgatózott. Halk hangok szűrődtek ki valahonnan a sziklák közül. Most már ő ment elől és a kutya mögötte. Vigyázva, nehogy megcsússzék valahol egy kő, nehogy a mélységbe tévedjen a botorkáló lépés. Néhány sziklatömbön keresztül másztak, megkerültek egy görgeteget és egy éles kis gerincre értek, melyen néhány csenevész kis fenyő kapaszkodott. És akkor egyszerre csak meghallotta tisztán a beszédet. Ott a gerinc alatt, egészen közel. Lenézett. A hold egy szűk kis katlanba világított bele, melynek alját sötét fenyvesbozót tömte be, fölötte meg éles sziklafalak meredeztek, tépett körvonalaik fölrajzolódtak az égre. Onnan jött a hang, lentről. Óvatosan ereszkedett le Árszintya a katlanba. Lába alatt megmozdult egy kő, gurulni kezdett és csattanva vágódott lent a sziklákhoz. A beszéd elnémult. Aztán megszólalt valahol egy asszony hangja, halkan, de tisztán és biztosan. —■ Jobbra. Ahol a kis nyírfa van. Ott vezet az ösvény. És semmi több. Az öreg megkereste a nyírfát. Ott volt az ösvény, igazán. ívben kanyarodott alá a katlanba. Aztán mire a közepére ért, már látta is az asszonyt, aki szólt. Egy széles barlang szájában ült és a hold megvilágította az arcát. Odébb, a sziklának támaszkodva állott a legény, görnyedten és megrokkanva, mint akit mérhetetlen fáradtság súlya nyom. Öreg Árszintya leért a barlang elé. Mögötte a kutya. Ott megállt és az asszonyt nézte. Az asszony őt. Fiatalnak látszott. Legalább is ahogy a hold megvilágította az arcát, nyoma sem volt rajta a ráncnak. Csak a szemei voltak nagvok és mélyek és volt bennük valami különös, ahogy néztek. Valami, amitől az embernek végig szalad a hideg a hátán. Mezítláb volt és a ruhája nagyon elviseltnek látszott. Fejét nem borította kendő, haja borzoltan és vadul omlott alá a vállaira és szinte derékig belepte egészen. És csillogott a holdfényben, furcsán, mintha nem is haj lett volna, hanem sok-sok haj-56
