Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
Gróf Teleki Sámuel. Gróf Teleki Sámuel főispánt II József halála után megbuktatták a bihariak. II Lipót alatt azonban általános lelkesedéssel választották meg. Erre aztán Erdödi Lajos szabolcsi főszolgabíró a következő verset csinálta: Tavaly azt kiálták: Sámuel! Te! Le! Ki! Nem lehet föispány, nincsenek teleki! Most már e dologból, nézd el, mi tele ki? Tele kiderülvén, föispány — Teleki. Férjem a gazember. Mikszáth Kálmán mesélte az egykori Mikszáthtársaságnak: Egy este az Országos Hírlap szerkesztőségében ült, — mint a lap felelős szerkesztője, — amikor hirtelen nyilt az ajtó, és rányitott Beksics Gusztávné Bogdanovics Krisztina, a Nemzeti Színház művésznője, aki Bogdanovics György néven néhány regényt is irt. Azzal kezdte: — Hol az a gazember? Mikszáth sejtette, kiről van szó, de azért jóságosán kérdezte: — Melyik? — Hát a férjem! — Fogalmam sincs, nagyságos asszonyom...... Beksicsné azzal elcsattogott. Másnap délelőtt találkozik a Ház folyosóján Mikszáth Beksiccsel, aki csúnyán össze van karmolva. — Mi bajod? — Tegnap este beleestem egy kaszniba — adta meg a magyarázatot Beksics. — Tudom — hunyorított Mikszáth. — Tegnap este nálam járt a — kaszni...... rengéséből. De nem ugattak. Csak ültek és hegyezett fülekkel figyelték a hangot. Valaki énekelt. De nem lehetett tudni, hogy hol. Közel-e, vagy messze? Valahol fent a tisztáson? Vagy az erdők között? Vagy a fák fölött? A holdban? Nem lehetett tudni. Néha olyan volt, mintha onnan jött volna a karám mögül, egészen közelről. Máskor mintha véghetetlen messzeségből hoznák a hold sugarai, valahonnan az erdők legsötétebb mélységéből, vagy a Pietrosz sárgáskéken kirajzolt csúcsáról, vagy talán éppen a holdról. Búgott, halkan és panaszosan, mintha valaki belesugta volna bánatát az éjszakába és a hold sugarai dallá szűrve csobogtatnák tovább, mint valami láthatatlan lágy patakvizet a csönd fekete partjai között. Valaki valahol énekelt. Aztán Torna fölállt. Nem szólt semmit, csak fölállt és látni lehetett hogy a térde reszket. Nem nyúlt a bunda után. Csak állt, fölegyenesedve és figyelte a hangot. Aztán megindult. — Hova mégy? — szólt utána, szinte ijedten, az egyik legény. Torna nem felelt, csak ment. Elhaladt a karám mellett és látni lehetett a hold fényében, ahogy átment a tisztáson, az erdő felé. — Torna! Torna! — kiáltottak utána, de nem fordult viszsza, csak ment. Ment, ment, aztán elveszett az éjszakában. Rémülettől dermedten néztek utána. Aztán nem beszéltek többet, csak ültek az elhamvadt tűz körül és figyeltek. Még egy darabig hallatszott az a különös ének. Aztán elveszett a csöndben. Nem lehetett tudni, mikor volt vége. Mintha nem is szűnt volna meg, csak elhalkult volna lassan. Egyre halkabban és halkabban lehetett hallani, aztán már csak bent a fülükben, az agyukban, a döbbent szivükben zsongott és búgott és aztán egyszer csak azt érezték, hogy csönd van, vak, siket csönd. összenéztek. Nem szóltak, csak egymásra néztek, hosszasan és várták, hogy újra megszólaljon az ének. De nem szólalt meg többet. Csak a csönd volt köröskörül és az éjszaka és a hold, ahogy egyre magosabbra hágott és az éjszaka nyirkos párái ahogy széles körben a hold köré gyűltek. Reggelig ültek ott szótlanul és vártak. De nem tért vissza a hang. És Torna se jött. Hajnal felé meggyűlt a köd és elfödte a holdat. Később sem oszlott el. Aztán ki kellett ereszteni a juhokat és Torna még mindég nem volt ott. Mikor az öreg Árszintya kilépett a kalibából, szürke köd takarta az erdőket. A nap mint egy nagy vörös golyó izzott keresztül a ködön. A juhokat akkor terelték le a pakurárok a vizhez. Hárman voltak csak. — Torna merre van? — kérdezte később, mikor hozzáfogtak a fejéshez. Zavartan és akadozva mondták el neki azt, ami az éjszaka történt. Az öreg bosszúsan legyintett és morgott valamit. Aztán hozzáfogtak a fejéshez. De Torna nem került elő azután sem. Bevégezték a fejést, a juhokat kiterelték legelni és Torna nem volt ott. A köd rendre felszállt, szétoszlott az égen, melegen tűzött a nap és Torna még mindig nem jött vissza. Dél lett. A három legény szótlanul kanalazta a zsendicét, falta hozzá a puliszkát, még egymás tekintetét is kerülték. Az öreg is hallgatott. Csak amikor letette a cseréptányért maga elé a földre, megtörölte inge szélével a fakanalat, akkor kérdezte meg: — Merre ment? A legények összenéztek. — A Sztrug felé talán... — mondta bizonytalanul az egyik. э2
