Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

— Ugy van — erősítette a másik kettő — a Sztrug felé, arra.

Az öreg sóhajtott, feltápászkodott a földről, megkereste a botját és elindult. A tisztás közepetáján még visszafordult egyszer és füttyentett a kutyának.

— Csobán ne! Ne Csobán, ne!

Aztán kutyástól együtt elnyelte az erdő.

Később a legények, kihajtották a juhokat. Akarattal terelték őket a Sztrug felé, hogy hamarabb láthassák meg az öreget, amikor visszatér. Ott álltak egymás mellett a szélső bükkfák alatt, botjukra dőlve és lesték az erdőt. Valami furcsa titokzatosság lapult bent a fák homályában. Halkan kondult néha a juhok kolomja, de valahogy az sem olyan tisztán és békésen, mint máskor.

A nap már kezdett aláhajolni és az esti fejés ideje is közeledett, mikor az öreg megjelent az erdőszélen. Valamivel fentebb jött ki, mint ahogy várták. Egyedül volt. Mögötte kullogott a kutya.

Nem jött oda hozzájuk, csak intett, hogy tereljék be a juhokat és egyenesen a karámnak vette az irányt. Mikor leértek a juhokkal, ott várta őket a karámkapunál. Segített berekeszteni az állatokat s mikor ez megvolt, odaszólt Jonicának. Nagyon komoly volt az arca.

— Te Jonica. Fejés után lemégy a faluba. Hirt adsz a bírónak, hogy küldjön fel embereket, akik Tornát levigyék. S a szüleinek is szólsz.

A legényekben megfagyott a vér. Arcuk megszürkült és csak nézték az öreget, szó nem jött ki a szájukon.

— Ott van a nagy szikla alatt, a Sztrugban. A kutya lelte meg. Leesett és összetörte magát.

Másnap reggel négy ember jött föld Jonicával a faluból, meg a Torna apja. Két csendőr is kisérte őket. Bementek öreg Árszintyával a Sztrugba és a nagy szikla alatt meglelték Tornát. Ott feküdt a mohás köveken, a páfrányok között. Magosról eshetett, nagyon összezúzta magát. Fölszedték, rudakra kötözték és elvitték a funtineli tisztásra. Ott a csendőrök összeterelték a legényeket és azok el kellett mondjanak mindent, amit tudtak. A csendőrök ráncolt homlokkal hallgatták a mesét, a tündérről, meg az énekről és néha bosszúsan közbemordultak. De egyebet nem tudtak mondani a legények.

— Vigyázatlanság folytán történt baleset — állapította meg végül is az idősebbik csendőr, azzal parancsot adott az indulásra. Az emberek némán emelték föl a hordágyat s a menet megindult s Funtinelen át s a kóbori plájon lefele. Elől a két csendőr, hátul lehorgasztott fővel Torna édesapja.

A legények szótlanul végezték a dolgukat egész nap, Az öreg is hallgatagon tett-vett a sajtok körül. Tornáról nem esett szó, de reá gondoltak folyton. Délután feljött néhány ember a faluból. Sajtért, ordáért. Juhosgazdák, akiknek arra a hétre esett a soruk. Újra és újra el kellett mondani nekik a Torna esetét. Az emberek csóválták a fejüket, hümmögtek és némelyikük emlékezett régi történetekre, amiket a nagyapák meséltek hajdan, meg öreg pásztorok, akik a Pietroszon legeltettek valamikor és amelyekben hasonló dolgok fordultak elő. Valaki emlékezett arra is, hogy Minya bá, aki a rideg gulyával jár föl a Brád laposára, mesélte volna néhány évvel ezelőtt, télen, a korcsmában, hogy tova a Butka sziklái között ma is élnének még lidércek meg hasonló csodálatos és titokzatos lények, akik megkísértik olykor a halandó embert. És hogy ez bizony nem lehetetlenség.

Azon az estén megeredt az eső. Már délután elborult az ég, egyszínű szürke volt és ugy napnyugta táján szemetelni kezdett. Barátságtalanul nyirkos lett a világ, a legények be-Az egyezkedésről.

Mindennél fontosabb, hogy munkánkat, hajlamainkat és életütemünket egyeztessük a természet nagy és örök ritmusával. A hold járása, a szelek fordulása, a nap forrósága, az éjszaka áramai, mind ez alakítja személyes sorsunkat, keddi, vagy szerdai életrendünket is: az

ember hallja nagyon meszsziröl, az intéseket és a figyelmeztetéseket, a világmindenség óvó-igazitó zörejeit...... Egyszerre kell élni a nappal, a holddal, a vizek áradásával, a hideggel és meleggel: soha nem ellene, mindig belesimulva a világ összhangjába, a teremtés és a pusztulás teljes rendjébe. Csak azok botlanak meg az életben, akik valahogyan belülről süketek ,a világ hangjai iránt.

Márai Sándor.

A hallgatásról és a hallgatókról.

De hallgatni sincs mindig jogod; különösen ha a fecsegő megszólal, elöbbutóbb felelned kell. Természetesen mi sem lenne vonzóbb, kényelmesebb, mint mindig és minden alkalommal hallgatni az emberek között s csak müveden át szólani a világhoz — a müveden át, ami lehet egy könyv, vagy egy pár tiszteségesen varrott cipő, vagy éppen csak a türelmes és kiegyensúlyozott létezés ténye. Ez lenne a legszebb; de az élet nem adja ilyen olcsón a megoldást. Hallgatnod kell, de nem ugy, mint aki kényelemből, vagy gögböl, vagy megvetésből hallgat; ehhez nincs jogod, mert ember vagy s embertársaidnak joguk van kérdéseikre tőled is választ kérni. Nem ugy kell hallgatnod, mint aki őriz valamit. S csak-53