Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
kedvessel, — kanárival és öregségi járulékkal. A szerep mindig egyedüllétet követel! — teljes magányt, kietlen egyedül- Dtet, könyörtelen, — csak nem embertelen magatartást követel. Minden ember, aki vállalja az emberek ügyét, kénytelen vállalni ezt a magányt és embertelenséget is. Aki ezt nem válalja, KÓKLER; — még akkor is, ha megfeszítik! A válságos tizpercekröl. Minden életkornak, minden életszakasznak, igen, minden napnak vannak válságos tizpercei, mikor mind az, amit eddig tűrhetően elviseltél: munkád, környezeted, hiányérzeteid, vágyaid, természeted, egyszerre, átmenet nélkül elviselhetetlennek tetszik. Ez a válság erős, mint egy robbanás! Munkád fölé hajolsz s egyszerre érzed az eddig elvégzett meladat tökéletlenségét, a reád várakozó feladatok miérteinek és igényeinek tűrhetetlen reménytelenségét. Életed fölé hajolsz mint vizbefuló, látod mindazt, összesüritve, egyetlen pillanat örvényében. amihez gyáva, lusta, hazug vagy önző voltál, s ami most áradással és fulladással fenyeget. Ez a válság, ezek a tizpercek, ezek az élet és munkaveszélyes pillanatok a múló idővel miiid hevesebben térnek vissza. Megesik, hogy naponta. Ilyenkor tudjad, a válságok időhöz kötözöttek; figyeld szived és órád mutatóját. Mint akit roham kínoz s tudja: — rohamoknak ütemük és kimért idejük van. Hagyj föl munkáddal rövid időre, lazíts napjaid rendjén, iparkodj hanyag és alázatos lenni. A tizperc elmúlik. A munka meg az élet, amig közük van egymáshoz, megmaradnak! Márai Sándor. múltak lefele a holdvilágos éjszakába, láttáik a vályúkat, a v,iz csillogását és lent a fekete erdőt. Aztán egy idő múlva, a második és a harmadik vályú közötti csorgótól valamivel odébb még megláttak egy mozdulatlan valamit a földön. Más színe volt, mint a fűnek és a holdfény nem csillogott rajta, pedig a gyep már harmatos volt akkor és csillogott mindenütt. Olyan volt, mintha egy fatörzs hevert volna ott, vagy egy lapos szikladarab. De tudták mind, hogy sem fatörzs, sem szikladarabb ott nincsen. így hát mind azt a mozdulatlan valamit nézték és érezték, hogy a szivük hangosabban ver mint máskor. És nem tudták, hogy miért. Aztán fel akarták költeni Tornát is és látták, hogy üres a helye. Csobán még mindég ott nyüszkölt a lábuknál és egyre a vályúk elé nézett ő is. Azt a valamit nézte, ami ott hevert és miatta volt nyugtalan. Jákob tért először magához, aki Kosztáké után következett korban. — Meg kell nézzük — mondotta — meg kell nézzük, a keserűségbe, hogy mi az ott. Azzal fogta a botját és felállt. Füttyentett a kutyáknak. Azok ugatva szöktek föl a karám fala alól és Csobánnal együtt szaladni kezdtek le a vályúk felé. És egyre ugattak. Kosziaké is fölkelt erre, meg Jonica. Vették ők is a botjukat és mentek Jákob után. De érezték mind a ketten, hogy félnek. Volt valami különös, babonás és félelmetes abban a tiszta, holdfényes éjszakában. Aztán az a válami, ami ott feküdt a csorgó mellett a fűben, Torna volt. Először azt hitték, hogy valami baja van. Talán éppen meghalt. De csak aludt. Az első rázásra fölnyitotta a szemét. — Mi? Mi-a? — kérdezte és úgy nézett maga köré, mint aki ördögöket, meg angyalokat lát. Hát igy történt. Azon az éjszakán nem jött több álom a pakurárok szemére. Hevertek bundájukba burkolódzva a hálóhely födele alatt és suttogni is alig mertek. Hitték is, nem is, amit Torna mondott a tündérről. De Torna esküdött, hogy egy szó sem hazugság, úgy igaz minden, ahogy elmondta. És később Kosztáké is emlékezni kezdett, hogy mintha valóban látta volna azt a fekete kutyát az erdőszélen nyargalni, hátán a halpikkelyes testű meztelen asszonyfélével... Nem tudtak elaludni többet. Hevertek ott és dideregtek és szemüket nem vették le a vályúkról egy pillanatra sem. Szerencsére hamar virradni kezdett. A holdfényt felváltotta a hajnal ködös szürkesége. Egyszerre minden józanabbnak látszott. Gondolkodni kezdtek a dolgon. Nem álmodott-e Toma? S álmában járkált, mint a holdkórosak? Aztán valamelyiküknek eszébe jutott a törülköző kendő. Odanéztek a szögre, ahova akasztották volt az este. Egyszerre néztek oda mind a négyen és egyszerre akadt el a lélegzetük. Mintha valami jéghideg kéz szorította volna össze a torkukat, olyan volt éppen. A kendő nem volt ott. Később keresni kezdték. Hátha leesett. Vagy elvitte valamelyik kutya. De a kendő nem volt sehol. És hiába kezdett derengeni már a józan reggel: halálos biztonsággal tudták mind a négyen, hogy a tündér valóban ott járt. Nehezen ment aznap a munka. A gondolataik nem ültek meg a juhok mellett. Különösen Torna volt szótalan és fejés közben gyakran megállt a keze. Nem lehetett titokban tartani sokáig a dolgot. Talán Jonica volt az, amelyik elmondott mindent az öregnek. Vén Árszintya kétkedve mosolygott, aztán megcsóválta a fejit. — Sok turóspuliszkát evett Torna az este, attól álmodott ilyen bolondokat. De a legények mind oda gyűltek köréje és bizonygatták 50
