Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

a halpikkelyes csurdé fehérnépet meg a fekete kutyát és hogy a kendő is eltűnt. Árszintya csak nevetgélt és legyintgetettj nagyokat.

— Tán nincsenek tündérek, Árszintya bácsi? — kérdezte Kosztáké.

—- Na, na. Azt nem mondom. De ilyen halpikkelyesek, meg fekete kutyások, ilyenek semmiképpen nincsenek. Harmincegynéhány esztendeje járok már ide föl a Funtinelre és csurdé fehémépet ugyan láttam egyszer-másszor én is, de azokkal semmiféle titokzatos dolog nem volt.Na. Hát mért legyen most egyszerre másképpen? Te pedig, Torna, ne egyél annyit esténként. S ha mégis ilyesmit álmodnál, akkor eridj le egy napra a faluba, a lányokhoz. Ejszen az a bajod.

így vélekedett öreg Árszintya a dologról.

Eltelt a nap. Este, miután végeztek a juhokkal, szótlanul ültek le a tűzhöz. Nem beszéltek róla, de ugyanarra gondoltak mind a négyen. Párás volt a levegő és langyos. Szellő se járt. Az ilvai völgyből fölhallatszott a patakok zúgása.

— Eső lesz holnapután — mondta az öreg és aznap különösen korán kelt föl a tűz mellől s húzódott be a kalibába.

Magukra maradtak, négyen, a tűznél. Az este lassan éjszakába ment át, megsürüsödtek a csillagok az égen s az erdőkre puha fekete kendő borult. Csönd volt. Ült a négy legény a tűz körül, egyik se szólt semmit. De szemük olykor rebbenve alálesett a vályúk felé, mintha vártak volna onnan valakit. A karámban néha megmozdult egy-egy juh és köhögött. Olykor megkondult félhalkan egy kolomp. A kutyák aludtak.

Ha széthullt a tűz, uj fát vetettek rá. És ültek körülötte és nem szóltak egy szót sem. Sok-sok idő telt el igy, nem lehetett tudni, hogy mennyi. A csillagok didergő fénye hűvös harmatot kezdett alászürni a tisztásra. Aztán keleten megsápadt az ég alján egy folt. Nőtt. Kirajzolódott benne a hegyek tarajos háta. És lassan, mint egy nagy vörös tojás kiült a Pietrosz tetejére a hold. Valami egészen különös derengés támadt. Tisztán lehetett látni a kalibát, a karám egyes cölöpéit, a vályúkat lent és a viz csillogását a vályúkban. Lehetett látni végig a nagy üres tisztást és az erdő fekete szegélyét, kereken és egy-egy fenyő fekete csúcsát, ahogy felszurta a holdfényt.

Nem lehetett tudni, melyik kutya kezdte el, de egyszerre csak ott ült valamennyi a karám előtt, feltartott fejjel bámulta a holdat és vonyitott. Kísérteties volt és hátborzongató, a hangjuk. Olykor egy bagoly körözött át fölöttük, hallani sem lehetett a szárnyát. Csak jött és elment. Jött és elment.

— Nyehi, az anyátok! — mordult rá Kosztáké a kutyákra és közéjök hajított egy fát. A kutyák elhallgattak. Csönd lett. Csak a hold ült vörösen a Pietrosz tetején és lassan emelkedni próbált. És akkor egyszerre meghallották az éneket.

Nem lehetett tudni, hogy honnan jött. Szinte azt sem lehetett tudni, hogy ott voltáé valóban, vagy csak a csönd, az éjszaka és a hold jászottak együtt valami babonát. Torna hallotta meg elsőnek.

— Halljátok...? — suttogta és a szeme ijedten meredt előre.

Hallották mind. A tűz didergő fénye és a hold négy döbbent szempár tükrében csillant meg egyszerre. Visszafojtották a lélegzetüket. Valahol egy asszony énekelt. Szavak nélkül, valami ismeretlen különös dalt. Egy fájdalmas, szivettépően szomorú dalt, amilyent még nem énekelt asszony soha.

— Jaj — nyögött fel Torna, a legfiatalabbik — jaj...

A kutyák ültek hegyesen a karám előtt és füleltek. Ők is hallották a dalt áramlani valahonnan az éjszaka bűbájos de-A szerencséről.

Herodotos, aki oly elragadóan pletykál a görögökről, perzsákról, lydiaiakról. médekröl, ókor népeinek és vezető személyeinek sorsáról, azt tanácsolja, hogy nem árt önkényesen ellenszegülni a szerencsének, mely felénk villogtatja csillagát. Minden ókori nép, a perzsák, babiloniak, a föníciai népek, minden régi vallás óva-inti a szerencsés embereket ennen csillaguktól. Az istenek kedve, a sors nem tűri el a tartós szerencsét: igy tapasztalta Herodotos vándor utján, igy tanítja minden régi mondás, vallás és babona. Házad nem a tied, aranyad, asszonyod, gyermeked, egészséged, dicsőséged mindez annyira a tied csak, mint kockajáték közben a szerencse esélye. Minden csak egy pillanatra a tied: aztán fordul a kocka. így akarják az istenek.

Ezért semmi nem olyan megható, mint Polykrates története, a gyűrűvel, a hallal és a halásszal. Az ember érzi a sorsát s szeretne áldozatokkal mene külni e sors elöl. De az áldozat nem segít: az istenek könyörtelenek. Kegyetlenül reád mosolyog a szerencse s ha remegve elfordulsz tőle, utánad siet, hogy aztán megalázzon, kiraboljon a sors.

Mi hát a tied, mi az, amit nem vehetnek el tőled az istenek? Csak a munka. Az a munka, mely nem vár jutalmat, sem babért, — sem utókort! Csak éppen megtörténik veled, ha nem térsz ki előle s nem törődsz sorsával sem. Csak a fáradság a tied, a verejték, az áldozat. Minden más illanóbb, mint a hajnali köd, törékenyebb, mint a lepke szárnya.

Márai Sándor.

51