Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
a csorgónál és várt reá. Dús aranyhaja csípőig ért és a teste úgy csillogott a hold fényében, mintha pikkelyekkel lett volna borítva, mint a halak. Odament hozzá, egészen közel. Nem gondolt semmire, csak ment, mert mennie kellett. Valami húzta, parancsolta, valami megnevezhetetlen bűbájos erő. Úgy ment, mint a halottak, vagy az alvajárók. Nem érzett semmit és a feje hideg volt belül és üres. Odament hozzá egészen közel és megállt. A tündér ránézett, perzselt a szeme. — Add ide, jó pásztorfiu, a kendőt. Érezte, hogy kinyul a keze, anélkül, hogy megmozdította volna és a kezében volt a kendő. A tündér átvette. Érezni sem lehetett a kezét, olyan könnyű volt, amikor kinyúlt a kendő után. Hónaljában aranypihék csillogtak. — Köszönöm neked, pásztorfiu. És ő csak állt mozdulatlanul, mint aki kővé, vagy fává változott, mint a mesékben. — Mit nézel rajtam, pásztorfiu? Szép vagyok? Tetszem neked? Tulajdonképpen ekkor hallotta először a tündér hangját. Halk, búgó hang volt és utána kis nevetés bugyborékolt föl a szájából, olyan, mint mikor egy vadgalamb fölrebben a faágról. Szája piros volt és a fogai fehéren csillogtak és a teste olyan volt, mint amilyent álmában sem lát a férfiember.-— Tetszem neked, pásztorfiu? Felelj. És ő mondta: — Igen. Hallotta is, fakón, tompán a saját hangját. És mégis olyan volt, mintha álomban lett volna. — Szeretnél megölelni? Igen? Felelj. És ő újra mondta, azzal a színtelen, tompa hanggal: — Igen. A tündér nevetni kezdett, fejét vadul megrázta, hogy hosszú aranyhaja csillogva hullámzott a holdfényben. Aztán odalépett hozzá, egészen közel, puhán és zaj nélkül, mintha nem is érte volna lábával a földet és az arcához hajolt. Olyan közeire, hogy érezte bőrének az illatát, valami különös és részegítő illatot, mely olyan volt, mint a nyírfák meg a napvirágok illata árnyékos katlanokban. Olyan közel hajolt hozzá, hogy feszülő mellével megérintette a kezét és ez az érintés olyan volt, mintha tüzes parazsat nyomtak volna a keze bőrére, megrándult tőle és egész testén végignyilalt a fájás. — Buta pásztorfiu — súgta a tündér és a hangja olyan volt, mint valami különös borzongató muzsika — én is kívánlak téged, mert szép vagy és fiatal. De nem szabad, tudod, mert aki megölel engem, az meghal, buta pásztorfiu... Inkább aludj és álmodj rólam, aludj és álmodj, aludj, aludj... Ennyit tudott Torna abból, ami azon az éjszakán a Funtinelen történt. És esküdött rá, hogy minden igy volt eddig, szóról-szóra igy. És többre nem emlékezett. A többiek annyit tudtak mondani hozzá, hogy amikor fölébredtek, majdnem egyszerre mind a hárman, Csobán ott nyüszkölt a lábuknál és morogva fülelt le a vályúk felé. Mikor oda néztek, először nem láttak semmit. Bár Kosztáké később emlékezni vélt, hogy mintha lent az erdő szélén mozgott volna valami s az valami olyan volt, mintha egy mezítelen asszony lovagolt volna egy nagy fekete kutyán. De ez nem biztos, mert a többiek nem láttak semmit. Bár Kosztáké később még arra is emlékezni vélt, hogy a nagy fekete kutyának láng jött ki a száján és a mezítelen asszony teste úgy csillogott a holdvilágban, akárha halpikkely födte volna és hogy aranyhaja hosszan lobogott utána és még lent a sötét fák között is világított egy darabig. De a másik kettő mindebből nem látott semmit. Csak bá-A nagy erdőkről és a fenyőkről. Az erdőkben van valami megrendítő, különösen a fenyöerdökben. Nemcsak sötét és következetes hallgatásuk rendit meg, mély árnyaik, templomi fenségük és áhitatos magatartásuk. Megrendítő az élet akarata, mellyel egy nagy erdő kifejezi a világerőket. Gondoljuk csak el, miféle erők és szándékok építették az ötvenméteres fenyők százezreit!-? Mit pazarolt el a természet magvakban, porzókban, bibékben, napsütésben, esőben - széljárásban, mig egy ilyen erdő felépült! S milyen céltudatos és néma ez a létezés, mely semmi egyebet nem akar, csak lenni, csak felnőni és évszázadokon át megmaradni, teljesen kifejezve önmagát, lélegezve s ugyanakkor nem tör senki és semmi ellen, otthont és életet ad élőlények milliárdjainak. Milyen nagy és bölcs közösség ez az ötvenezer holdas fenyöerdö. Mint az ősapák, úgy örködnek az élet fölött a fenyők. Egyszerre felelnek hatalmas törzsükkel a földnek és az égnek. Amikor csak teheted, — menj az erdőbe! Jézusról és az egyedüllétről. Minden ember, akit.; Isten szerepre jelöl ki, — magányos. Jézus leszól a keresztről anyjának, mint aki elutasít minden emberi együttérzést. A Szentirás legfélelmetesebb szava ez. És Jézus mondotta, hogy ki Öt követi, elhagyja családját, elhagy mindenkit. A szerepre kijelölt ember soha nem követel kevesebbet önmagától és követőitől. Nem lehet megváltani a világot s közben a legjobb férjnek, fiúnak és atyának maradni, négy gyerekkel, hitvessel, — 49
