Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
Emigráns mese. Néhány magyar menekült eljutott a Fidzsi-szigetekre. A bennszülöttek elvitték őket a falu közepére; hatalmas üstöket cipeltek elő, abba vizet töltöttek s hagymát, répát, krumplit vagdaltak belé. Amikor a bennszülöttek egyik csoportja megragadta a magyarokat, a legidősebb menekült felkiáltott; — Fiuk, hiszen ezek meq akarnak enni bennünket! A törzsfőnök erre csodálkozva odajött hozzájuk és azt mondta magyarul: — Maguk magyarok? No, — akkor inkább mulatunk egyet! Én már hoszszabb ideje élek ezen a szigeten. ......Ez volt az első eset, — hogy a magyarok nem ették meg egymást az emigrációban...... Koldust meglopni szégyen. Riedl Frigyesnek még fiatalabb korában panaszkodott egy iró ismerőse, hogy utón, útfélen plagizálják. — Igaza van — felelte szatirikusán Riedl. — koldust meglopni — szégyen' Habkenyér. 7 tojás fehérjéből kemény habot verünk, beleverünk 150 gr. cukrot és hozzákeverünk könynyedén 170 gr. lisztet, legvégül pedig 70 gr. olvasztott vajat cseppenkint. Püspökkenyérformában világossárgára sütjük. Szeleteljük. Ebéd a Kunságban. Fiú: Ed ’s apaam, mi jaz a vörös a kee szájába? Apa: Haat a nyelvem. Fiú: Hogy a nyila üsse mög — mind eesodri előlem a huskát! gyaráztak, mutogattak neki, markába nyomtak egy nagy virágcsokrot és úgy összevissza ijesztgették, hogy már-már sírva fakadt. Az állomásfőnök levette hegyes fejéről a furcsa csákót, megtörülte a homlokát, visszatette, megint levette, di^ dergő kezekkel egyenesre igazította, zubbonyát simitgatta, kiabált, oda gurult lihegve Schwarz ur is, magyarázott valamit és mind lefele néztek a völgyön. Valahol túl, a jódi kaszálók szélén elkurjantotta magát egy pásztorlegény: — Hujjhahuuuj! Jön az ördög, huuuj! Emberek, huuj! Nézzétek, huu. Jön az urak szekere, huuuj! Hujj de rusnya, huuuj! Mint az ördög, huuj! Fekete, mint az urak a vásárban, huuuj! Hujjhahuuuj! Hujj ördög huuuj! Füstöl a feje és hoszszu a farka, huuuj! Hujjhahujj! Nyáhuuuj! A kurjantás végigvonyitott a völgy fölött és az emberek lefele fordították mind a fejüket, Dédának. És látták, ahogy a töltés végében megjelent egy fekete valami és jött egyre közelebb. Aztán már hallani is lehetett és látni is, tisztán. Füstölve jött és feketén egy nagy csúnya szerkezet, egy istentelen masina, köpte a fekete füstöt és a zakatolása lassan megtöltötte a völgyet, megtöltötte a levegőt, megtöltötte a világot, az emberek fülét, agyát és olyan volt igazán, mintha maga az ördög jött volna kerekekre szerelve fölfele a Maroson. Mind látták és senkinek sem volt egy szava sem. Rettenetes csönd volt az emberek között. Csak a csúnya fekete szekér nőtt egyre nagyobbra, csak az dübörgött és zakatolt és pöfögött és okádta az irgalmatlan szennyes fekete füstöt a tisztára sikált nyári ég felé. Ahogy a ragyogószép napsütésben jött és egyre nőtt és egyre közeledett: olyan volt, mintha valami nagy mocskos féreg mászott volna be zakatolva a szépségből és tisztaságból faragott hegyek közé, valami ocsmány és veszedelmes féreg, valami ijesztő ördög-állat, mely mindent elemészt, ami szép és mindent elrondit, ami tiszta! Aztán hirtelen éles fütty hasadt ki belőle, lassulni kezdett és megállt. Éppen a diszkapu alatt. Most már jól láthatták: négy darabból állott az istenverte szerszám. Az első részéből füst és gőz szakadt s nagy fényes tolattyuk mozgatták a kerekeit. A többi csak úgy szaladt utána. De egyformán piszkos volt, fekete és szorongatóan idegen valamennyi. Aztán láthatták a bárót, amint a középsőből kilépett s megállt fent a lépcső tetején. Mögötte néhány úriember állott, köztük a dédai mérnök. Az állomásfőnök és Schwarz ur odataszigálták a fehérruhás kislányt, az átadta a virágcsokrot és dadogott valamit. Dadogott valamit az állomásfőnök is, végül a báró is mondott néhány szót. Mindezt nem lehetett hallani a masina zajától. Aztán leszálltak az urak. A báró kezet fogott a keszegarcu hegyes főnökkel, majd Schwarz úrral és néhány lépést tett az emberek felé, akik némán, tisztelettel és aggodalmas szomorúsággal álltak ott és még mindig a pöfögő fekete szekeret nézték. Ekkor az épület sarka mellől előlépett a három pap és a báróhoz mentek. Szólani akartak hozzá, de a báró már megállt az emberek előtt, rájok nézett és beszélni kezdett. — Emberek — mondotta és fölemelte a hangját, hogy mindenki hallhassa — hála a kormány támogatásának elkészült a vasutunk és a mai naptól kezdve szolgálatára áll mindnyájatoknak. Nemcsak az utazást könnyíti meg, de módot nyújt arra is, hogy olcsóbban vásárolhassátok meg azt, amire szükségetek van és jobb áruhoz jussatok. Viszont eladó terményeiteket olcsóbban szállíthatjátok vele a piacokra és igy több jövedelmetek lesz. Ezzel egy szebb és jobb kor kezdődik falvakokban. Bár egyelőre még csak idáig sikerült megépíteni' ezt az országos fontosságú vonalat, de remélhetőleg hamaro-42
