Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
san legyőzzük, az akadályokat és tovább vihetjük a kultúra és a jóllét eme fontos terjesztőjét. Adja az Isten, hogy ez a vonat, amelyik ezentúl minden nap eljön ide, boldogulást és gazdagságot hozzon mindnyájatok számára. Most pedig eridjetek a tüzekhez és a hordóhoz, egyetek és igyatok, mert ezen a mai örömünnepen az én vendégeim vagytok mindannyian. Ennyit mondott a báró, aztán a papokhoz fordult, akik gömbölyű mosolygással az arcukon hajladoztak előtte és buzgó szavakkal mondtak köszönetét falvaik nevében a vonatért, mely bizonyára Istentől rendelt áldás a népek számára. Az emberek illedelmesen végighallgatták mind a két beszédet, aztán megemelték a kalapjukat és mondtak egy tiszteletteljes „éljen a kegyelmes báró“-t. Majd lassan és szótlanul oszladozni kezdtek. De furcsa volt, egészen furcsa, ez az oszlás. Itt-ott elindultak kis lehajtottfejü csoportok, de nem a nagy rét felé, ahol a tüzek égtek, hanem ki az útra s onnan szerte a falvak, tanyák és magányos házak felé. A báró észre se vette ezt, mert a papokkal beszélt s az urakkal, akik vele jöttek. De észre vette az állomásfőnök és észrevették a vasutasok, meg a fűrész emberei és szólogatni kezdték a szerteszéledőket. — Hova mentek hé? Bolondok! Itt sülnek a pecsenyék a réten s ott a sok finom bor! Erre, erre! De nem hallgatott rájok senki. Schwarz ur is észre vette, hogy baj van. — Bolondok ezek? — ordított oda az embereinek — hova mennek? Nem értették meg a buták, hogy mit mondott a báró ur? Ekkor meglátta Mitrut az emberek között, a báró galonyai plájászát. Egy öreg fehérhaju tüszős emberrel beszélt. Odafutott hozzá. — Mitru, te! Tereld vissza az embereket gyorsan! De Mitru nem (mozdult, csak megvonta a vállát s úgy nézett a kis köpcös zsidóra. — Ha egyszer nem akarnak jönni. — Mi? — hüledezett Schwarz ur — nem akarnak? Miért? Hosszú Mitru erre is csak a vállát vonogatta. — ők tudják. Ilyenek az emberek. Nem akarnak. — Bolondok — dünnyögött nekiveresedve a kis kövér fürészes és párnás fehér kezeivel idegesen dörzsölgette zsirorsa izzadt homlokát — tán ezüsttálon vigye utánok a báró az ételt ? Ott egye meg a fene őket. Ha jót akar nekik az ember, az se tetszik. Hé! — kiáltott be a rétre, az ácsorgó muzsikusokra — húzzatok már valamit s ne bámuljatok! Hátha a muzsika viszszahozza ezt a sok barmot! De húzhatták a szerencsétlen magyarói cigányok izzadásig. Azok közül, akik elmentek, egy se tért vissza. Csak elmentek, szétoszoltak. Mint temetés után az olyanok, akik tisztelték bár a halottat, mert úgy kívánta az illedelem, de már annyira még sem voltak vele, hogy részt vegyenek a torán. A báró észrevett valamit, mert odaszólt a ratosnyai pópához. — Tisztelendő ur, szóljon a híveinek, úgy látszik nem értették meg, amit mondtam. Ma mindenki az én vendégem. A pópa őszülő feje, meghajlott kissé, aztán ravasz rókaarcán megjelent az a jellegzetes édeskés mosoly. — Kegyelmes báró ur, ne tessék zokon venni tőlük. Mind istenfélő jámbor derék emberek, de ... — De mi? — kapta föl a fejét a báró idegesen. — De nem szeretik az uj dolgokat, amik onnan lentről) jönnek — nézett a pópa mosolyogva a báróra. — Nem szeretik? Mit nem szeretnek? Mikszáth Kálmán és Szinyei Merse Pál. Mikszáth Kálmán nagyon szerette Szinyei Merse Pál művészetét. De szerette a földet is. Képeit nézegetve, gyakran összezavarodott benne a képbiráló a földvásárlóval és ilyesmit kérdezett tőle egyegy képről: — Hány hold lehet ez? — Vagy tiz. — És kinek a földje ez? — Az enyém volt...... — Hát ez a másik? — Ez most is az enyém! — És ez a rétség? — Ez a szomszédomé, egy paraszté, — valami Hajlinyek Jánosé. — Nem tudod, hogy adja? — Ki, a paraszt? — Az az, hogy mi ennek a képnek az ára? Szinyei Merse végül is kifogyott a türelméből. — Te valami másra gondolsz! — korholta szelíden Mikszáthot. — Hát — én — arra gondolok, — vallja szelíden Mikszáth, — hogy te vagy a legboldogabb dzsentri a világon. — Én — kérdezte csodálkozva. — És miért? — Mert te kétszer is eladhatod a földjeidet, sőt többször is, — sőt még a szomszédjaidét is — és büntetlenül! Él, de folyvást iszik. Benkő József tudományának nagy hire volt külföldön is. Egyszer egy erdélyi ifjú magyar meglátogatott egy németországi professzort. A professzor épp Benkő Transilvániáját olvasta, azt kérdezte: — Él-e még Benkő? — Él, — de folyvást iszik. — Hát, aki nem iszik folyvást, miért nem ír ilyen könyveket?! — szólt bosszúsan a becsületes német professzor. 43
