Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
Kifogtam Biondát, kerestem egy alkalmas kötelet és visszatértem a színhelyre. A gépkocsi elé fogtam lovamat. ,,Gyi, te! Gyi, te!" Bionda nekifeszült, de az autó nem mozdult helyéből. Nem engedett sem a második, sem a harmadik nekirugaszkodásnál, noha az ur elkeseredetten lökte hátulról. „Lehetetlen“, hallatszott a hölgy ellenszenves hangja. „Kár a próbálkozásért. A szerencsétlen állat sohasem lesz képes rá!" „A szerencsétlen állat!“ Az én Biondám szerencsétlen állat! Forrt bennem a vér! „Húsz ilyen kocsikát képes kihúzni", szóltam megvetően. „Tudom én, hogy kell csinálnom!“ „Rajta hát, próbáljuk meg még egyszer!“, bátorított az ur. Szívesen segítettem volna rajta, mert rokonszenvesnek találtam; de még sokkal inkább azért, hogy kellemetlen feleségét megleckéztessem. Csakhogy hiányzott a bátorságom! „Nem tehetem......", nyögtem. „Miért nem? ЬГа csak pénzről van szó, mondd meg nyugodtan mennyit akarsz, megkapod!" Megmagyaráztam neki, nem kérek semmit, de bizonyos szavakat kellene a lónak mondanom...... Az ur először feleségére pillantott, aztán engem mustrált. „Szép kis eset!" Szemem a lányka pillantásával találkozott. Felfedeztem benne valamit, mitől vérbe borult orcám. „Ismerem a lovaimat, s tudom hogyan kell velük bánnom", szóltam barátságtalanul. „Ha csak azt kiabálom neki, ,gyi, te', azt hiszi, úgy kell húznia, mint rendes körülmények közt. „Mondj neki, amit akarsz", felelt az ur, „nem tiltja meg senki. Rajta hát! Úgy elvörösödtem mint egy pulykakakas. „Nagyon csúnya szavakról van szó", válaszoltam lehorgasztott fejjel. Utálkozva nézett rám az asszony. „Koszos népség, ezek a fuvarosok!" sziszegte fogai közül. „Csak akkor mozdul meg a lovuk, ha ocsmány szavakat hall?!" „Hagyd el", kérlelte férje. „Ki kell kerülnünk ebből az árokból! Fogj hozzá, kölyök!" Az ellenszenves magához szorította a lányt. Mindkét kezével befogta fülét. Megmarkoltam Biondát a zablánál. Számomra is idegen hanggal rázuditottam az összes nevezetes szót, az elsőtől az utolsóig Hirtelen minden izma és ina megfeszült. Nyújtózkodott, mintha a földgolyót akarta volna tengelyéből kiemelni. Két másodperc sem telt bele és a gépkocsi az országúton állt. Sohasem fogom elfelejteni az asszony pillantását. Minden szavamat hallotta, s azt hiszem, boldogan kaparta volna ki szememet. A férfi ezzel szemben remekül mulatott. Mindenkép két ezüstdarabot akart a markomba nyomni, Szédületes összeg, ha meggondolom, hogy megforgattunk odahaza minden fillért! A lányka szemét kerestem, de a tekintetében most valami más volt. mint az imént. Erre befogtam Biondát megint szekerem elé és ostorommal nagyokat csettintve folytattam utamat. Néhány perc múlva a gépkocsi elhagyott. Magamon éreztem megint az ellenszenves rettentő pillantását. — Vastag porfelhőbe burkoltak, és én utánuk kiáltottam: „Dögölj meg!" Ez természetesen csak az asszonynak szólt. Még világos volt, mikor elértem célomar. Vártak már. Az ember, kinek a szállítmányt át kellett adnom, jól ismerte apámat, engem is látott már múltkor. Segített munkámban. Oly fáradt voltam, hogy még az ételhez sem nyúltam. Az első falat kenyér után mély álomba merültem. A kocsiszín egy sarkában odavetettek számomra friss szalmát, ott fészkeltem be magam. Mikor reggel hatkor az ember felébresztett, a lovak már be voltak fogva. Csak az arcomat kellett megmosnom, egy erőteljes gyi nekit kiáltani, indulhattam hazafelé. Az országúira egy gyönyörű sétány vezetett. Urasági villák között, virágos kertek előtt hajtottam el. Csönd és elhagyatottság ül ezen a tájon. ság ült ezen a tájon. Ostorommal nagyokat pattintottam, hadd mérgelődjenek ezek a hétalvók, kik nyugton alusszák álmukat, mig a nép már izzad. Az egyik legszebb villából hirtelen kiugrott egy alak, s intett nekem, hagyjam abba. Hosszú, bokáig érő virágos ruhát viselt, de én mindjárt megismertem: az előző napi lányka volt. „Láttalak este, mikor erre hajtottál. Oly szives voltál hozzánk tegnap......“ Senki még nem szólt hozzám ilyen jó szavakkal. Égett a két fülem! Akkor átadott nekem egy gyönyörű szalaggal átkötött skatulyát. „Gondoltam, talán nincs időd reggelizni. Hoztam neked egy kis tízórait." Nézte-vizsgálta Biondát és Meneliket. „Szép lovaid vannak. A rudasló tetszik nekem különösen/' „Kanca", szóltam. „Gyönyörű! Remek egy állat!“, ujjongott a lány. Mindent megkísérelt, hogy szemembe nézhessen. 32
