Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
mát, de megértette hathatóságukat. Énmagam ismertem őket, az elsőtől az utolsóig, helyes sorrendjükben. Mikor hallottam, hogy apám az elsőt üvölti, önkéntelenül mélyebbre húztam fejemet. Szemhunyásnyi idő múlva Bionda rándított egyet, a szekér kiszabadult a kavicsok közül és egyenletes döcögésével folytatta tovább útját. Jól és védve éreztem magam. Reméltem, sokáig így tart még, de tévedtem. Apámnak nem volt gyufája. S éppen a pokrocok közé dobott kabátjában kellett azokat keresnie! Mikor lehúzta arcomról a takarót, becsuktam pilláimat, mintha aludnék. Hallottam, amint félhangosan káromkodott. Aztán megint betakart. Egy óra múlva előbujtam. Apám nem szólt egy szót sem. Mennyire másként bánt velem ha kettesben voltunk, nem pedig otthon anyámmal és a többiekkel. Már akkor, mikor felfedezett a sövény mögött, feltűnt nekem. Még arra a távoli időre is gondolok, mikor paradicsompiros ülepemmel a folyóhoz kisértem, igen, akkor sem volt máskép. Ha egyedül voltunk, ő meg én, valahogy zavartnak tűnt, úgy éreztem, ez nem ugyanaz az ember, de otthon elbújtam ordibálása elől. A városhoz vezető ut nem akart végetérni. Vastag porréteg borította. Mindketten egy rúdon ültünk, de ha valamelyik helységen haladtunk keresztül apám leugrott, hátratólta kalapját, megmarkolta az ostort és csak úgy pattintott vele. Leugrottam én is, s ha nem féltem volna oly rettenetesen apámtól, csettintettem volna én is az enyémmel. Hisz’ volt nekem egy, ott rejtődzött a pokrócok alatt, s Istenemre mondom nektek, tudtam bánni vele! Még nem voltam oly biztos mint apám, még nem tudtam egy ostorcsapással a tyúkot röptében megfogni, de minden mást ragyogóan értettem már. San Severinoban, félúton megálltunk. A szállítmány egy részét le kellett rakodnunk. Mig a fennmaradt rész közt serénykedtem, igyekeztem az egyensúlyt visszaállítani, az ég tudja hogyan történt, apám leesett a kocsiról. Nem láttam ahogy legurult, mert épp betértem a csárdába egy szelet görögdinnyét befalatozni. Mikor visszajöttem a szekérhez apám nem volt már ott. Hallottam, karjával történt a baj, beszállították a kórházba. Valami idegen jóember hozta rövidesen a hirt, komoly kára nem esett, de gipszbe kell tenni és ez időbe telik. „Holnap előtt nem indulhat. Azt üzeni, vidd a szekeret és a lovakat a kocsiszínbe. Szemedet le ne vedd az állatokról!“ Átadott némi' pénzt, apám küldte, hogy valamit ehessek. Ajánlkozott, segít eljutnom a kocsiszínig. „Tudom azt magam is", válaszoltam. Mikor látta, hogy nem vagyok ügyefogyott, visszatért saját dolgához. A kocsiszínig talán százötven méter lehetett. A tér végén balra kellett kanyarodnom, de én jobbra tértem. Erre kellett menni, ha az ember be akart jutni a városba. A szállítmányt estig át kellett adnunk. Jól füleltem, mikor apám anyámnak magyarázta. Késedelemnek csúnya következményei lehettek! Akkoriban egész más volt az utazás, mint ma. Bassa utcáin targoncákat, szekereket és kerékpárokat lehetett csak látni, és ha egyszer végiggördült egy gépkocsi, úgy az emberek összecsődültek eme csodán elámulni, s az öreg anyókák rosszalóan csóválták fejüket és suttogták: „Jézus Máriám!" Mikor hátam mögött hagytam a helységet előkotortam ostoromat rejtekhelyéről. A pattintással együtt lendült a szivem. A poros, naptól izzó utón egy lelket sem lehetett látni. A sárgászöld síkság messzeségben elvesző cséplői mellől kakaskukorékolás hallatszott. Hirdették a közeli delet. Az első ostorpattogás széttépte a mélységes csendet. San Severino után mindjárt megkezdődött a hosszú, nyílegyenes ut. Tán hat, hét kilométeren keresztül vezetett a lakatlan, messzi tájon át. Ez elhagyatottság közepette kiáltott valaki rám: „Hé, maga ottan!" Rögvest megálltam. Egy negyvenes éveiben járó, urasan öltözött ember tűnt fel előttem. Mocskos volt a keze, homlokáról folyt az izzadtság. Az egyik mellékutról, hol éppen elhaladtam, jött elő. Mögötte feltűnt egy hölgy és egy körülbelül velem egyidős lányka. Meglepődtek, hogy ilyen alacsony termetű fuvarosra akadtak. „Hol a mester?“, kérdezte az ur. „Apámnak balesete volt San Severinoban." feleltem. „És te hová méssz?" „A városba. A villamos megálló melletti kocsiszínben kell lerakodnom". Az ur felhúzta vállát, s letörten fordult a hölgy felé: „Egy órán át reménykedtünk hogy jöjjön valaki, s most...... egy kisfiú." Az asszony nem volt csúnya, de a hangja ellenszenves volt: „Mi köze ehhez a gyereknek? Az autót úgysem tudja kihúzni, talán a lovak......“ Az ur szemügyre vett. „Segítségünkre tudnál lenni?" „Lássuk, miről van szó?" Mintegy húsz méterre onnét, hol a kis utca az országúiba torkollik, történt a szerencsétlenség. Az első kerekek bent feküdtek az árokban. A gödör nem volt mély, de iszapos, a kerekek üresen forogtak. 31
