Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-09-01 / 9-10. szám

Kovács Ferenc: A KÖD NEM OSZLIK. Anyám is van, Most kinn ázik a rögön Hiába akarsz azon segíteni Ki kinn ázik a rögön S egyszer ez lesz felírva egy kövön: Hiába! Tejszinköd úszott a folyón, mely titokza­tosan hömpölygött lefelé kopár partjai közé szorulva. A sáros, agyagos gáton, zihálva könnyeit nyelve tusakodott hazafelé Anna. Közel 70 év roskadt terhével, bajával, so­vány vállaival. Fagyasztó tocsogok áztat­ták fáradt lábait. Nem védte sem rozzant cipője, se a foszlott elnyűtt ruha az össze­­szikkadt testet a novemberi köd hidege el­len. Melle még sajgott a rúgástól, amit a pal­lér elvtárstól kapott, mert nem állott föl, amikor hozzá szólt. Fülében dobolt a durva káromkodás minden hangja. Büntetésből még munkavégeztével elzavarta a zsilipig és onnan igyekszik a birkaolhoz, haza. Haza? Otthon lehet neki egy vertfalu, ablaktalan hodály? kukoricaszárból készített alom? A kolhosz? Ahol együtt lakik, hol ötvened, hol negyvened magával. Aszerint, hogyan halnak a régiek, vagy jönnek az újak. Mennyivel egyszerűbb lenne ráfeküdni a vízre, csak le kellene szaladni, félperc múl­va odavolna fázás, éhség, fájdalom. Úszni, úszni a gyors folyóban lefelé, hol a viz alatt, hol a viz felett. Az tud hallgatni, lágyan ölelve ringatni. Meghalni volna jó és nem szenvedni tovább. Úgy, mint Erzsi csinálta tegnap este, Öt is biztosan azért zavarta el ez a gyalázatos. Akarod folyó? — kiáltotta egyszer, kétszer, — de csak a visszhang felelt, gyöngén, messziről folyófolyó. Ho­vá rohan ez a töménytelen viz? Tiszába, a kis halat elnyeli a nagy. A kis folyót, a nagy folyó, a nagy folyót a tenger. Ti­teket is elnyel a tenger, hitványság gyü­mölcsei! dorbézoltok fényes, meleg szobák­ban és nem gondoltok a holnapra!!! Hiszi­tek, mindig főikéi a nap, hátha egyszer lemegy, mint nekünk, nekem, az enyéimnek? A folyó nem felelt semmit, hanem rohant, mint akinek nincs ideje sem örömet, sem jajveszékelést tudomásul venni. Anna, vagy Anna néni, vagy ahogyan azelőtt hívták „Annuska, Anyu, Nagyma­ma" csapogott tovább a sárban. Könnyei összefolytak a hajáról leszivárgó ködlével. Mint az eszelős csörtetett a távolban sötétlö birka-hodály irányába, haza a többi öreg, a többi elhagyott vénasszony közé. Ott mégis kicsit melegebb van, lehet hogy a va­csorát is félretette valamelyik. Félájultan bukott be az ajtón. Az áporo­­dott langyos levegő, fojtott köhögésre in­gerelte. Hárman is siettek hozzá s az izik­­vacokra támogatták. A kásaleves is előke­rült. Valami erőt az is szétkergetett rozzant csontjaiban. Már volt kis ereje körülnézni. A többség aludt, fogatlan szájak tátogva szedték a levegőt. Kócos ősz csomok, be­esett fonnyadt, halott arcok szerte széjjel. Egy egy pokroc alatt hárman is. Öregek, szeretni való, drága öregek. Nincsen sen­kijük. A férjek, fiák meghaltak, elestek, vagy agyonverték őket. Az összes közül, neki él csak rokona. Az unoka, kint van nyugaton. Bányász Franciaországban, azelőtt hadnagy volt. Gyakran irt, de mió­ta idecipelték, nem kap semmi hirt! Hogy valakije van, azt a többiek is tudják. Azért akar élni, hogy mégegyszer láthassa. Csak még egyszer láthatná! Az ám, ma még nem is imádkoztam! Oldalba lökte Julist, hogy alszik-e, vagy imádkozik vele? Csak ketten voltak pápisták, a többiek idevalósiak, kál­vinisták. Hátrahuzodva a homályba, lassan morogták az egyik imát a másik után, mig Julis el nem aludt. Még egy kis darabig egyedül fohászkodott, de hogy a melle na­gyon szúrt a rúgás helyén, érezte, hogy nem tud elmerülni, megnyugodni. A tanyaudvaron kocsi zörgött, majd meg­állt. Lovak prüszköltek és valaki hangosan kiabált, valakinek, hogy siessenek, mert még aludni is akar az éjszaka. Lassan oda­kúszott az ajtóba s az egyik repedésen ki­lesve, három embert látott az istálóból ki­lépni. Egy lámpát himbálva a kezében ke­rülgette a sarat és kettő mögötte egy zsá­kot húzott maga után. Aztán földobva a kocsira eltűntek a konyha irányában, ahol zajos nevetés fogadta őket. Erzsi ment az utolsó útjára, pap nélkül, senki nélkül, zsák­ba varrva. Én is idejutok nem sokára, — borzadt meg Anna s vacogósan kotródott vissza a pokroc alá. Mi is egy élet? Ki kéri számon, — ,.Istenem könyörülj, hallgasd meg imáimat és ha én már nem is élék, add, hogy unokám egyszer megkérdezhes­se, hogy mi lett velem, hogy miért hoztak ide, miért rugdostak össze, add Uram, hogy egyszer megkérdezhess e!" Lassan­­lassan elszenderült, összebújva a többivel, a többi törvényenkivülivel, akiknek csak az álom hoz enyhülést s csak amikor al­szanak, akkor asszonyok, anyák, nagya­nyák! A zsir-mécs egyet pattanva kialudt, ter­jengő bűzt árasztva széjjel az alvók között. Horkolás, zihálás, vergödö-lelkek nyugtalan zaja töltötte meg a hodályt, a reménytelen­halálba taszítottak siralomházát. 27

Next

/
Oldalképek
Tartalom