Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
Kovács Ferenc: A KÖD NEM OSZLIK. Anyám is van, Most kinn ázik a rögön Hiába akarsz azon segíteni Ki kinn ázik a rögön S egyszer ez lesz felírva egy kövön: Hiába! Tejszinköd úszott a folyón, mely titokzatosan hömpölygött lefelé kopár partjai közé szorulva. A sáros, agyagos gáton, zihálva könnyeit nyelve tusakodott hazafelé Anna. Közel 70 év roskadt terhével, bajával, sovány vállaival. Fagyasztó tocsogok áztatták fáradt lábait. Nem védte sem rozzant cipője, se a foszlott elnyűtt ruha az összeszikkadt testet a novemberi köd hidege ellen. Melle még sajgott a rúgástól, amit a pallér elvtárstól kapott, mert nem állott föl, amikor hozzá szólt. Fülében dobolt a durva káromkodás minden hangja. Büntetésből még munkavégeztével elzavarta a zsilipig és onnan igyekszik a birkaolhoz, haza. Haza? Otthon lehet neki egy vertfalu, ablaktalan hodály? kukoricaszárból készített alom? A kolhosz? Ahol együtt lakik, hol ötvened, hol negyvened magával. Aszerint, hogyan halnak a régiek, vagy jönnek az újak. Mennyivel egyszerűbb lenne ráfeküdni a vízre, csak le kellene szaladni, félperc múlva odavolna fázás, éhség, fájdalom. Úszni, úszni a gyors folyóban lefelé, hol a viz alatt, hol a viz felett. Az tud hallgatni, lágyan ölelve ringatni. Meghalni volna jó és nem szenvedni tovább. Úgy, mint Erzsi csinálta tegnap este, Öt is biztosan azért zavarta el ez a gyalázatos. Akarod folyó? — kiáltotta egyszer, kétszer, — de csak a visszhang felelt, gyöngén, messziről folyófolyó. Hová rohan ez a töménytelen viz? Tiszába, a kis halat elnyeli a nagy. A kis folyót, a nagy folyó, a nagy folyót a tenger. Titeket is elnyel a tenger, hitványság gyümölcsei! dorbézoltok fényes, meleg szobákban és nem gondoltok a holnapra!!! Hiszitek, mindig főikéi a nap, hátha egyszer lemegy, mint nekünk, nekem, az enyéimnek? A folyó nem felelt semmit, hanem rohant, mint akinek nincs ideje sem örömet, sem jajveszékelést tudomásul venni. Anna, vagy Anna néni, vagy ahogyan azelőtt hívták „Annuska, Anyu, Nagymama" csapogott tovább a sárban. Könnyei összefolytak a hajáról leszivárgó ködlével. Mint az eszelős csörtetett a távolban sötétlö birka-hodály irányába, haza a többi öreg, a többi elhagyott vénasszony közé. Ott mégis kicsit melegebb van, lehet hogy a vacsorát is félretette valamelyik. Félájultan bukott be az ajtón. Az áporodott langyos levegő, fojtott köhögésre ingerelte. Hárman is siettek hozzá s az izikvacokra támogatták. A kásaleves is előkerült. Valami erőt az is szétkergetett rozzant csontjaiban. Már volt kis ereje körülnézni. A többség aludt, fogatlan szájak tátogva szedték a levegőt. Kócos ősz csomok, beesett fonnyadt, halott arcok szerte széjjel. Egy egy pokroc alatt hárman is. Öregek, szeretni való, drága öregek. Nincsen senkijük. A férjek, fiák meghaltak, elestek, vagy agyonverték őket. Az összes közül, neki él csak rokona. Az unoka, kint van nyugaton. Bányász Franciaországban, azelőtt hadnagy volt. Gyakran irt, de mióta idecipelték, nem kap semmi hirt! Hogy valakije van, azt a többiek is tudják. Azért akar élni, hogy mégegyszer láthassa. Csak még egyszer láthatná! Az ám, ma még nem is imádkoztam! Oldalba lökte Julist, hogy alszik-e, vagy imádkozik vele? Csak ketten voltak pápisták, a többiek idevalósiak, kálvinisták. Hátrahuzodva a homályba, lassan morogták az egyik imát a másik után, mig Julis el nem aludt. Még egy kis darabig egyedül fohászkodott, de hogy a melle nagyon szúrt a rúgás helyén, érezte, hogy nem tud elmerülni, megnyugodni. A tanyaudvaron kocsi zörgött, majd megállt. Lovak prüszköltek és valaki hangosan kiabált, valakinek, hogy siessenek, mert még aludni is akar az éjszaka. Lassan odakúszott az ajtóba s az egyik repedésen kilesve, három embert látott az istálóból kilépni. Egy lámpát himbálva a kezében kerülgette a sarat és kettő mögötte egy zsákot húzott maga után. Aztán földobva a kocsira eltűntek a konyha irányában, ahol zajos nevetés fogadta őket. Erzsi ment az utolsó útjára, pap nélkül, senki nélkül, zsákba varrva. Én is idejutok nem sokára, — borzadt meg Anna s vacogósan kotródott vissza a pokroc alá. Mi is egy élet? Ki kéri számon, — ,.Istenem könyörülj, hallgasd meg imáimat és ha én már nem is élék, add, hogy unokám egyszer megkérdezhesse, hogy mi lett velem, hogy miért hoztak ide, miért rugdostak össze, add Uram, hogy egyszer megkérdezhess e!" Lassanlassan elszenderült, összebújva a többivel, a többi törvényenkivülivel, akiknek csak az álom hoz enyhülést s csak amikor alszanak, akkor asszonyok, anyák, nagyanyák! A zsir-mécs egyet pattanva kialudt, terjengő bűzt árasztva széjjel az alvók között. Horkolás, zihálás, vergödö-lelkek nyugtalan zaja töltötte meg a hodályt, a reménytelenhalálba taszítottak siralomházát. 27
