Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
Nem akarozva jött el a reggel. A köd még sűrűben trónolt a táj fölött. Mindenkit kihajtottak csutka-tövet szedni. A puha latyakos föld, szagatta a maradék cipőt is. Sokan rongy-darabba csavarták lábukat. Volt aki alig tudott járni s többet esett, mint fölkelt a csúszós, botlos tökindák, királydinnyék között. Gyenge, fáradt szemükkel semmit sem látva, csak tapogattak a sárban, kezeiket véresre szaggatva. Fuldokló zokogások hallatszottak innen-onnan, aszerint, hogy ki hogyan birta. Annát tiz óra felé, behívták a tanyába. Az istálót kellett rendbehoznia. Az udvaron olyan iskola hagyott forma, szöszke siheder dobálta a tyúkokat. Azok ügyetlenül ugráltak, kárálva, méltatlankodva. A kutyának tetszett s majd megette a láncot annyira ugatott. A pallér elvtárs fia volt, káromkodó apja, fia. Anna végezve az istálóval bement a konyhába, megkérdezni a tanyásnét, hogy mit csináljon? A tanyásné alacsony, fekete, tömzsi asszony, éppen vajat köpült. Délig maradjon itt, rendelkezett, Anna kezébe nyomva a köpülöt. Az uram úgy is a városban van, tette hozzá mentegetözöleg, — de mit csinál ez a rongy-kölök? — Miska, nyughass, ne bántsd a tyúkokat! — kiabálta ki az udvarra. — Ha nem hagyod abba, megmondlak apádnak! A gyerek nem ijedt meg, csak odajött az ajtóhoz és beszólt: — Azt próbálja keend, el is vitetem, mint azokat ott kint — és mutatott arra, ahol a többiek, Anna társai dolgoztak. — Ezt a vén szipirtyot is hajítsa ki gyorsan, mert baj lesz! Az anyja megrettenve hápogott: — Miska fiam, csak nekem segít, hiszen neked csinálom a vajat, meg apádnak! A kölök ezzel megelégedve, sarkon fordult, csak úgy foghegyröl sziszegett vissza: — Hát csak szaporán, szaporán!!!! Anna föl sem mert nézni, mert nem akarta, hogy lássa az anya szégyenét. Az egy darabig szipogott szótlanul, majd gyorsan kikapva Anna kezéből a köpülöt, kizavarta konyhából, — mit mozog itt, menjen a többihez, magam többre megyek, mint száz ilyen ur-féle! Anna kiűzve a melegről, kétszeresen fázva, baktatott ki a kukorica-földekre. A többiek, mint megtörözött-varjak, cipelték, tépték magukat a munkától. A gát mögött lomhán zubogott a nagy folyó, rohant a viz, görgetve köveket, horzsolva partot pihenés nélkül. A két oldalról befutó kis vadvizek kergették a Tiszába, mindig gyorsabban. Kergették a Tiszába, a megsemmisülésbe, mint ahogyan a gyermek imént az anyját. Kis vadvizek folyó formában tuskot-tépnek, gátat-szakitanak, csak hogy minél hamarabb beleérjenek a tengerbe, sós-tömegbe, a halálba. A folyó rohan és hátán viszi a ködöt. A ködöt, melyet olyan sokan várnak, hogy fölszakad. Várja Anna is, Julis is, a tanyásné is, — de a köd nem oszlik! Reményik Sándor: ELVÉGEZTETETT? Elvégeztetett? — Nem. Mostan kezdődik újra. Az újrakezdés arany jelszavát Minden magyar kapura Véssük fel véreim! Ledőlt a kas. A méhraj szertenéz, Az uj kas körül uj munkába fog, De régi lesz a méz, Amit készít s amit örökbe hagy. Mert a virágot, melyre szállni kész, A virágot nem vette meg a fagy. Mert ezerévig nőtt az a virág, Amelynek kelyhe Kifogyhatatlan virágporral telve A méhet szent találkozóra várja. A léleknek a lélek a hazája. A magyar lélek dús virágpora Sírok felett illatoz, lengedez. A méz a régi lesz, Amely a lélek szent porából készül Mi tovább adjuk örökségül. оосвсомоосоотстеоооооооо! Ady Endre: PARISBAN JÁRT AZ ŐSZ. Párisba tegnap beszökött az Ősz, Szent Mihály utján suhant nesztelen, Kánikulában, halk lombok alatt S találkozott velem. Ballagtam éppen s Szajna felé S égtek lelkemben kis rözse-dalok: Füstösek, furcsák, busák, biborak. Arról, hogy meghalok. Elért az Ősz és súgott valamit. Szent Mihály útja beleremegett, Züm, züm: röpködtek végig az utón Tréfás falevelek. Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé S Párisból az Ősz kacagva szaladt. Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán nyögő lombok alatt. 28
