Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-09-01 / 9-10. szám
a vállán. Öltözetén látszott, hogy tisztaságra törekszik. Barna szemei békések voltak, fiatal arca sima és derült. Erdélyi fiúnak látszott. Ahogy utána néztem s nagyléptü, kissé parasztos járását figyeltem, egyszerre egy leány alakja tűnt a szememebe, amint jött e katonával az ösvényen szembe. Piros szoknyát viselt s a derekán felül csak inget, mit a nyakán szélesre kihajtott. Kalapja nem volt, cipőjét is csak meztelen lábára húzta. Barnapiros arca forró lehetett, mert virág módjára virítani látszott. Mozdulatlanul figyeltem őket a búza közül, mert nagyon kiváncsi voltam erre a találkozásra. Elgondoltam hirtelen, hogy most két erdélyi nép gyermeke fog egymás szemébe nézni, itt a mezei ösvényen, ahol senki sem látja őket, csak az Isten és én. A városokból ugyanis sok baj és gyűlölködés hire jött, mellyel e két nép nyomorgatja egymást. Azonkívül többizben hallottam azt is, hogy a román csendőrök garázdálkodnak néha leányaink és asszonyaink körül. Amint ez keresztülfutott hamar a fejemben, önkéntelenül körülnéztem, hogy valami kézbelit nem látnék-e, amellyel szükség esetében megvédjem az én népem leányát. Nem láttam azonban semmit, mire megtapogattam a zsebemet, hogy nem felejtém-e otthon a bicskát. Láttam, hogy nem s nyugodtan vártam. A katona feszesebbre húzta fegyvere szijját s maga is egy kicsit peckesebbre feszült, mintha valami feljebbvalóját látta volna jönni. A leány pedig alig észrevehetőleg jobbra és balra nézett, majd lesütött szemekkel ringatta magát közelebb. Már csak két lépésre lehettek egymástól s akkor láttam, hogy a katona elereszti jobbjával a szijjat és könnyedén tiszteleg. — Jónapot kívánok! — köszönt. — Nincs baj! — mondtam. A leány nem állott meg, sem a szemét fel nem vetette. Félénken visszaköszönt ugyan, de annyira halkan, hogy én csak ezt hallottam: — Isten. A katona hirtelen megállt, a sapkáját feljebb lökte a fején s egy kissé ingerülten szólt a leányra: — Állj meg, babám! — No-no...... helyesbítettem én is, miközben azt hittem, hogy rögtön futásnak ered a leány. Azonban nem jól számítottam, mert megállt és a katonára nézett. A legény feléje mozdult és derűs arccal, de tisztelettudóan igy szólt: — Hova siet olyan nagyon? — Haza indulék — mondta a leány. Feltűnt nekem, hogy egészen barátságosan szólották. Arra gondoltam, hogy ismerték talán korábban is egymást. De láthattam rögtön, hogy most beszélnek egymáshoz először, mert igy folytatta <a csendőr: — Hogy hívják magát? — Demény Etelkának — mondta a leány, de nem kérdezte vissza a katonát, pedig ez láthatólag várta. — S hol laknak? — Mü ia nagyút mellett, eppen szembe a hitelszövetkezettel. Erre levette fegyverét a csendőr s jónéhányszor megütögette agyával az ösvény kemény útját. Egyébként is látszott rajta, hogy valami nagy elhatározás előtt van. Végre felnézett s igy szólt: — Én elmennék valamelyik este magához, ha szívesen látna. A leány elgondokozott egy pillanatig, majd leszakasztott egy buzafejet s mialatt nézegette, igy felelt a csendőrkatonának: — Én nem bánom, csak apámék meg ne haragudjanak. — Hát mikor mennyek? Egy pirhullám futott az Etelka arcán, majd nevetve mondta: — Jöjjön szombateste. —• Ma kedd van, ugy-é? — számította a legény. — Ma az egész nap. — Eleget kell várni — mondta a katona és egy sóhajtással vállára vette megint a fegyvert és a leány felé nyújtotta a kezét. S /ahogy igy álltak hosszan kezet fogva, láttam, hogy nagyon közel hajolnak egymáshoz. Nem tudom miért, de nagyon fájt volna, ha csókra mennek. Szerencsémre azonban barátságosan elköszöntek. A leány megindult és halkan énekelni kezdett. A katona még sokáig indult és halkan énekelni kezdett. A katona még sokáig állott helyben, nézvén a távolodó leányt, akit én is néztem. Ö ringó járását és szép kerek farát szemlélte, én pedig a fehér ing alatt szökdöső két játszi meíle-halmát. Az a vágyam jött, hogy valamiképpen a leány elé kerüljek magam is, mert nagyon kívántam barátkozni véle. Mielőtt azonban indulni akartam, egy pillantást vetettem a csendőr felé, mert nem akartam, hogy lásson. S ebben a pillantásban meghűlt bennem a vér: a katona lövésre felemelve tartotta felém a fegyvert. Hamar a földre kuporodtam a sürü, magos búza közé, de alig szusszanhaték egyet, el is sütötte puskáját már. Vigyázkodva felemelkedtem s hát egy riadozó nagy verébcsapat takarodik tova a fejem felett. Már tudtam, hogy azokra vadászott, de láttam azt is, amint bément a búza közé s ott keresgélt valamit, majd egy meglőtt verebet magosra dobott, miközben igy kiáltott: — Noroc! Ebben a vadságában nagyon ellenszenvesnek találtam. Nyilván nem is cselekedte 19
