Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
nak rámászott a hátára, amikor aludt, a Cirmos táljában megfürdött, amikor evett. A rucafiuk bepanaszolták, a kotló megverte, Burkus lerázta a hátáról és Cirmos megkergette. De mindez nem használt. Egy nap igy szólt a kicsi rucákhoz: — 'Gyertek, menjünk ki a mezőre... — Dehogy megyünk, — felelték azok ijedten — azt tanította a kotló, hogy az udvarról kimenni nem szabad!... — Szamarak vagytok, — mondotta Csámpás — a mezőn, biztosan sok érdekes dolog lehet... Azzal elindult a mező felé. Átbújt a kerítésen s tovább totyogott. A házirucák elkísérték a lyukig, ahol Cirmos szokott átjárni a kerítésen, de tovább nem mentek. Onnan csipogtak utána: — Gyere vissza, gyere vissza!..... De bizony Csámpás nem ment vissza. Nagyon örvendett, hogy újra egyedül lehet és nincs mellette a kotló, aki megverje, Burkus, aki lerázza a hátáról és Cirmos, aki megkergesse. És ment, mendegélt a mezőn. Hát egyszerre csak egy füzfabokor mögül elébe toppan egy hegyesorru, vörös állat. Kisebb volt, mint Burkus és nagyobb, mint Cirmos. Csámpás nem ijedt meg tőle, miért is ijedt volna, ha egyszer Burkustól sem félt, aki pedig nagyobb volt és erősebb, mint ez az idegen. — Hát te kicsoda vagy, eszem a lelkedet? — kérdezte tőle huncut vigyorgással a hegyesorru. — Én a Ravasz ur barátja vagyok! — vágta ki Csámpás büszkén. — 'Úgy? Igazán? Na, ha az ő barátja vagy, akkor éppen jó helyre kerültél, fiacskám!..... Azzal szépen elkapta a rucafiut s vitte magával az erdő felé. Persze, te már tudod, hogy ez a hegyesorru valaki nem volt más, mint Ravasz ur maga, a róka. És ha Csámpás nem lett volna olyan haszontalan és jobban figyelt volna a tanításra, ő is tudta volna. De hát ő azt hitte, hogy az ember volt Ravasz ur és igy az igazi rókától már nem félt egyáltalában. Ugye, milyen ostoba rucafiu volt? Ilyen leszel te is, ha nem tanulsz jól. Szóval Ravasz ur elvitte Csámpást szépen az erdőbe, annak is a kellős közepébe, ahol a rókavár volt. A rókalyuk szájában ott várt már rájuk négy éhes rókafi, akik a Ravasz ur gyermekei voltak. — Nesztek, — mondotta Ravasz ur, mikor letette eléjük Csámpást — becsüljétek meg jól ezt az urat, mert ő a Ravasz ur barátja..... Nagyot kacagtak a rókafiuk s elkesdték szegény Csámpást ide-oda ráncigálni. Ravasz ur pedig megelégedetten kullogott vissza a mezőre, hogy folytassa a vadászatot. Javában játszadoztak Csámpással a rókafiuk, — ők ezt játéknak nevezték, habár szegény Csámpást kicsit durva játéknak tartotta — mikor hirtelen megzörrent a bokor s egy mérges ábrázatu, kis sárga kutya ugrott elő és egyenesen a rókafiuknak rontott. — Jaj nekünk! — visították a rókafiuk és hanyatt-homlok menekültek vissza a rókalyukba. A kutya, aki nem volt más, mint Harcos, a daxli és aki halálos ellensége minden rókának, utánuk. Olyan nagy volt a felfordulás, hogy Csámpással nem törődött senki. Igyekezett is felhasználni az alkalmat és olyan gyorsan, ahogy csak lábai bírták, kereket oldott. Futott, futott a sürü erdőben, nem is tudta, hogy merre, csak futott egyenesen az orra elé. Nagy-nagy sötét erdő volt. Csámpás hamarosan elfáradt Mesebolt. Volt egyszer egy mesebolt, Abban minden mese volt. Fiókjában törpék ültek, Vizilányok hegedültek. Öreganyók szőttek-fontak, Apró manók táncba fogtak. Kaszás pók varrt az ablakiban, Lidérc ugrált az udvarban. A lámpában ecet égett. Az egylábú kettőt lépett. Cégére egy tündér volt. — .....Ilyen volt a mesebolt. Tarka cica, fehér cica. Tarka cica, fehér cica, haj! Meglátta, hogy kemencén a vaj. Tarka cica. fehér cica egyet ugrott, haj! S nyelve hegyén elolvadt a vaj. A gazdasszony haragjában seprüt fogott, hej! S kopogott a fehér cica, tarka cicafej. Kinyílt a nefeleics. Kinyílt a nefelejcs. Kinyílt a nefelejcs. Kék szeme mosolyog. Kék szeme mosolyog. Mit mond a nefelejcs? Nem szól a nefelejcs. Mindig csak mosolyog. Mindig csak mosolyog. Csivog a fecskepár. Csivog a fecskepár. „Nézd, milyen kék az ég! Nézd, milyen zöld a nyár!" Mezőben kis nyulak. Erdőben mókusok. Nézi a nefelejcs s mindegyre mosolyog. 117
