Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
Szántóvetö dala. «i Sokasodik a barázda: Buza-bölcső, buza-ágy. Egyik ember kedvre Hall(gat. másik meg a bura ád. Én kedvemre hallgatok, Így vetem el a magot. Beültetem a bölcsőbe, mint anya a picinyét. Elrengeti majd a szellő; Aludjék egy kicsikét! Majd kibújik, ha megnő. Szűk lesz neki a bölcső. Én addig a pacsirtával egy szép verset dalolok. Mig a mezőn a vetőgép lába nyoiííán ballagok. j Jó kedvemben dalolok, így vetem el a magot. Nyár. Cserregnek a verebek. Nagy újság van, gyerekek! Kis kertünkben hajnalra kinyílott a hajnalka. Itt a meleg, itt a nyár! Mezítláb jár a madár; Ha elvásik a talpa, felrepül a bokorra. Nézd, hogy zsibog az utca! Mennyi lányka, fiúcska! Rétre mennek labdázni, fogócskázni, cicázni. Lépegető dal. Ez a kislány jaj, de szép! Ha egyet lép, hozzám lép. Ha kettőt lép, tillárom! A karomat kitárom. Hogyha hármat lépeget, mondok neki szépeket: Tipi-topi, kislányom, jer ölembe, virágom! a nagy futástól és már csak lépésben haladt előre. És nagyon szomorú volt, mert nem tudta, hogyan fog kikerülni innen. Hát egyszerre csak meglát egy nagy madarat ülni a sűrűségben, egy alacsony ágon. Buhu volt az, a nagy fülesbagoly, aki várta, hogy jöjjön az este. — Hát uraságod mit csinál itt? — kérdezte tőle a szemtelen rucafiu. — Gondolkozom, fiacskám, — felelte Buhu komolyan — és pedig azon gondolkozom éppen, hogy megegyelek, vagy ne egyelek meg?..... Több se kellett szegény Csámpásnak! Olyan futást vitt véghez, hogy a fülesbagoly majd ledőlt az ágról kacagtában. Futott, futott, amig a lábai birták. Közben megjött az este. A fák alatt mind sötétebb és sötétebb lett és szegény Csámpás borzasztóan félt egyedül az erdőn. Fáradt is volt már, nem tudott tovább szaladni. Leült hát egy hatalmas fa tövében és keservesen sírni kezdett. Hát ahogy ott sirdogál, csak leszól valaki a fáról: — Ki az ott lent?..... — Én vagyok, Csámpás — felelte a rucafiu ijedten. — Az a haszontalan semmirevaló rucafiu, aki elszökött a tóról? — kérdezte tovább a hang. — Az..... — Az a szemtelen, szófogadatlan kölyök?..... — Ühüm..... — Aztán elszöksz még?..... — Jaj, dehogy szökön, dehogy szököm, csak kerüljek egyszer haza — sirdogálta Csámpás. — És engedelmeskedni fogsz ezentúl?..... — Jaj, szívesen, csak kerüljek haza már egyszer!..... — És nem szemtelenkedsz többet?..... —- Jaj, dehogy, dehogy. Csak már otthon lennék__ —-Na megállj, most az egyszer segítek rajtad — mondotta a hang s a fáról egy széles szárnyú nagy madár ereszkedett le a földre. Aki pedig nem volt más, mint Hosszuláb, az öreg gém. Mert tudnod kell, hogy az olyan öreg gémek eljárnak éjszakára az erdők magas szálfáira hálni s igy történhetett az a véletlen, hogy Csámpás éppen az öreg Hoszszuláb fája alatt kezdett sirdogálni. Hosszuláb pedig szépen megfogta erős csőrével Csámpásnak a nyakabőrét, néhányszor jól megrázta,— és ez volt a büntetés, amit régebbi szemtelenkedéséért méltán megérdemelt — aztán felrepült vele és vitte egyenesen a tó felé. A tavon este volt már, mikor oda értek. A tocsogónál, ahol már az összes rucák összegyűltek és az összes hódák és az összes búvárok, ott letette Hosszuláb a földre a rucafiut s utoljára jól összeszidta s utoljára jól meg is verte, aztán visszarepült az erdő felé. így történt bizony. Csámpás pedig, a haszontalan rucafiu, boldogan úszott vissza a mamájához és hat kis testvérkéjéhez és a többi rucákhoz, akik először nagyon megörvendtek neki, másodszor jól összeszidták és harmadszor jól el is verték. Amit igazán meg is érdemelt. Azóta békében él a többi rucával együtt és már nem éppen olyan haszontalan, mint volt — de egy kicsit azért mindig haszontalan — és már nem olyan szemtelen, mint volt —■ de egy kicsit azért még mindig szemtelen — és ha látni akarod, menj le a tóhoz és keresd meg, biztosan meg fogod találni. Amikor már az összes rucák bebújtak előled a nádba és az összes rucák felrepültek előled, akkor ő lesz az az utolsó 118
