Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
nők, aki birálgatja a munkámat. Én vagyok a magam főnöke. A gyerekeim megkönnyítik a munkámat, mert örömöt okoznak nekem. Soha nem adnám őket ki a házból, hogy családi birodalmamon kívül valami munkát vállalhassak. Mikor férjhezmentem, tudtam, hogy a hónap végén nem kapok fizetést. Természetesen házasságom elején hiányzott nekem az a jövedelem, amit addig kerestem. De az uram a saját keresetét egy kis zsebpénz levonása után mind ideadja цекет, tökéletes bizalommal, hogy a háztartást vezetni tudjam. Nem, még soha nem gondoltam arra, hogy fizetést kívánjak az uramtól a munkámért! Egy másik háziasszony igy nyilatkozott: — A házasság nem üzlet, hanem szövetség., ami két embert egy életre összeköt. Mielőtt erre a lépésre egy nő ráhatározza magát, tisztában kell azzal lennie, hogy jövendő férje mit keres és hogy ez a kereset akkor is elegendő lesz-e, ha majd gyerekei lesznek. Mind a két fél kötelességet vesz magára. A férfi keresi meg a pénzt, amiből a háztartást fenn lehet tartani és el lehet látni. Az asszonynak kell ezt a háztartást rendben tartania és a gyerekeket nevelnie. Fizetés? Nem, soha! Ez értelmetlenség lenne. Gondoljunk arra, ha a férfi a saját fizetéséből vagy üzletéből a feleségének adna fizetést, akkor a háztartási pénz csökkenne természetszerűleg. Tehát az asszonynak vagy jobban kellene takaréskoskodnia a háztartási pénzzel, vagy fel kellene áldoznia erre a célra a saját fizetését. A háztartását végző asszony számára fizetést követelni értelmetlenség. Még egy vélemény: — Munkám után a legszebb fizetség családunkban a béke. Ha a gyermekeim és az uram kedves köszöntéssel bejönnek az ajtón és az asztalnál vagy étkezés után élményeiket mesélik, akkor tökéletesen boldog vagyok. Akkor érzem csak igazán, hogy összetartozunk és megosztjuk egymással örömünket és fájdalmunkat. Ha fizetést követelnék az uramtól, akkor valami idegenség esne közénk. Fizetett házvezetőnőnek érezném magam, a munkám és fáradozásom már nem lenne ajándék a szeretteim számára. És amire nekem szükségem van, az úgyis mindig kellő időben megvan. Ez az utolsó hang, egy háziasszony és anya találó véleménye adja meg talán ennek a problémának a megoldását. Valóban, ha egy asszony a férjétől fizetést kap, akkor többé már nem feleség, hanem házvezetőnő, — semmiesetre sem sorstárs, aki jót és rosszat együtt visel el. Számtalan házasság ingadozik napjainkban azért, mert már nincs igazi együttélés, hanem csak egymás mellett való élés náluk. A házassági krízist még fokozza az, hogy a férj fizetést ad a felségének, mint egy alkalmazottnak. Amellett valószínűleg még tiz százaléka a férjeknek sincs abban a helyzetben, hogy ezt meg tudja tenni. Természetesen ezzel nem szabad azt érteni, hogy a feleségnek kötelessége lakás és ellátásért a munkáját elvégezni. Neki is joga van arra, hogy a személyes kívánságait tiszteletben tartsák és a lehetőségekhez képest ki is elégítsék. Végre a legtöbb asszony jól tudja, hogy a férje mennyit keres és mit képes nyújtani, igy sajátmaguk is meg tudják állapítani, hogy mit lehet kívánni és kapni az egész családnak. Nagyon szép dolog a nő emancipációja. De ha ahhoz vezet, hogy a házasság üzlet és az asszony fizetett alkalmazott, akkor mégis az eddigi régimódi rendszert kell megvédenünk, ahol az egész társadalmi rendszer arra épül fel, hogy a család egy sorsközösség, ami egymás iránti szereteten alapul. Vagy mi a véleményed erről, kedves olvasónőm? Elővigyázatos feleség■ — Hogyan? — kiált fel a férj felháborodva, mikor felesége címére érkezett levelet „véletlenül“ felbontja. — Egy házasságközvetitőnőnél van a fényképed? — De angyalom, nyugtatja meg a felesége, •—- hiszen múlt évben olyan nagyon beteg voltál...... Fiatal házasok. — Mi bajod van, kicsikém? — Ó, olyan szép tésztát sütöttem neked, és a macska mindent fölfalt. — Na ne sírj azért, majd veszek neked egy másik macskát. Házasságközvetitönél. — Olyan feleséget keresek, aki jó családból való, szép, gazdag, jólnevelt...... — Ha valaki mindennek megfelel és mégis magához megy feleségül, az bolond. — Nem baj. Bolond lehet. A kezdet. Mikor Ádám elsőizben sétált keresztül a Paradicsomon, egy öregedő nőstény-majom birálgatva megszemlélte, majd undorodva elfordult és felháborodva kiáltott fel: — Istenem, milyen dekadencia! És a vég. Miután az atombombákkal az utolsó városokat is kiradírozták a föld szinéről, két repülőgép az utolsó élő emberekkel a dzsungel fölött egymásnak ütközik és lezuhan, mire egy majom-hölgy igy szól a párjához: — Most kezdhetjük az egészet élőiről. 87
