Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-07-01 / 7-8. szám

rendben van. De ha másokért dolgozol, úgy igazan buta vagy.“

Pipáját a marványasztaira fektette, úgy kiáltott: „Pincér, egy sört!“ -— „A sok beszéd szomjassá tesz", vélte, „nincs már gyakorlatom. Elhagyom magam, öregszem. Ha halálomon leszek, nem togok semmit sem megbánni. Nincs más emlékem, mint ez a söröző. Nincs feleségem, gyerekem, nincs bánatom, semmi. Jól van ez igy.“

Kiita az eléje állított sört, végigtörölt nedves ajkain és megint meggyujtotta pipáját. Megkérdeztem: „De nem mindig voltái

ilyen?“ — „De igen, mindig, az iskola óta."

„He barátom, ez rettenetes. Valamit csak csinálsz te is, valamit csak szeretsz, vannak barátaid." — „Nem. Délfelé kelek fel, idejövök, bekapok valamit, sörözöm, megvacsorázom és megint iszom a sörömet. Aztán hazamegyek és lefekszem, mert itt bezárnak.“

„Mikor Párizsba jöttél, mit csináltál akkor?" — „Jogot tanultam, — igaz a Médicis kavéházban." — „És aztán?“ —- „Aztán átkeltem a hídon és bekvártélyoztam magam itten. Nem lehet egy életen keresztül a Quartier Latinban maradni. A diákok túl lármásak. Most már végleg itt maradok. Pincér, egy sört!"

Próbáltam hatni rá. „Egyszer biztos nagy bánatod volt, talán szerelem? A sors igazán alaposan elbánt veled! Hány éves vagy tulajdonképpen?"

„Harminchárom, de legalább negyvenötnek látszom, ugy-e?“

Rápillantottam alaposabban. Ápolatlan, teli-ránc arca aggastyáné lehetett volna. „Valóban, öregebbnek látszol, mint amennyi vagy." Megint nyugodtan válaszolt: „Nem jutok soha friss levegőre. Semmi sem teszi jobban tönkre az embert, mint az állandó icocsmározás."

Még mindig nem tudtam hinni neki, még mindig próbálkoztam: „Biztos sok szerelmi kalandod volt, különben nem volna annyi tar folt a koponyádon.“ — Megrázta fejét, a hajmaradványokból havazott a korpa. „Nem, nagyon mérsékletes voltam.“ Felnézett a melegen ránk sütő csillárra. „A gáz az oka kopaszságomnak. Ez a haj legnagyobb ellensége. Pincér, egy sört! Nem vagy szomjas?"

„Nem, köszönöm. Mióta vagy ennyire kiábrándult? Korodhoz ez szokatlan. Valaminek kell mögötte lennie.“

„Hát igen, — de ez már régen volt. Mikor még kicsi voltam, átéltem valamit, és ez kedélyemet örökre elkomoritotta."

„Mi történt?"

, Ha már mindenkép hallani akarod. Biztos emlékszel még a kastélyra, ahol nevelkedtem, és apámra meg anyámra, kik mindig oly szertartásosak voltak?

Rajongtam anyámért, apámtól féltem, s

tiszteltem mindkettőt, mert láttam, milyen aiazattai közelítették meg őket. Tizenhárom éves voltam akkoriban, vidám, mindennel megelégedett, mint ahogy abban a korban szoKasos. S akkor, szeptember végén, néhány nappal iskoiakezdet előtt, a park bokrai közt játszottam. Mikor az egyik sétányt kereszteztem, messziről megláttam sétaló szüléimét. Úgy emlékszem mindenre, mintha tegnap lett volna. Viharos nap volt. A hoszszu fasor hajladozott a szél alatt, a már megsárgult, leszaggatott levelek mint madarak keringtek a légben.

Amint megpillantottam szüléimét, feléjük sompolyogtam. Meg akartam őket ijeszteni, mintha útonálló lennék. De néhány lépéssel előbb földbe gyökerezett a lábam. Apám borzalmas mérgében üvöltött: „Mondom neked, a pénzre szükségem van, s kívánom, hogy megadd aláírásodat!“ Anyám szilárd hangon válaszolt: „Nem Írok alá semmit. A vagyon a gyermekünké. Nem tűröm, hogy ringyókkal tékozold el, mint ahogy az én vagyonommal tetted!"

Akkor apám dühében megfordult, anyámat torkonragadta és teljes erejével csapta arcul, egyszer, kétszer, nagyon sokszor. Hiába próbálkozott az ütések alól kibújni. Mint aki megvadult, verte apám tovább. Anya földre zuhant, arcát kezébe temette. Akkor félig felemelte, s ütötte tovább, mindig durvábbul, mindig vadabbul.

Kedves barátom, akkor azt hittem, a világnak el kell süllyednie. Olyan megrázkódtatást éreztem, mint amilyet csak természet fölötti eseményeknél és soha jóvá nem tehető borzalmas szerencsétlenségek alkalmával érez az ember. Gyermek lelkemet vasmarokkal szorította a megrökönyödés. Elkezdtem teljes erőmből ordítani, mágam sem tudtam, miért. Apám meghallotta, felemelkedett, és elindult felém. Azt hittem, meg akar ölni, futottam előle, mint kergetett vad, be egyenesen az erdőbe, tovább, mindig tovább.

Mikor alászállt az alkony, kimerültén zuhantam a fűbe. Tombolt bennem az ijedtség, sajgóit bennem a bánat kínja. Gyermekszivem örökre meghasadt. Fáztam, talán éhes is voltam. Már derengett, de nem mertem hazatérni, féltem, hogy apámmal találkoznék, s nem akartam őt soha többé viszontlátni. Talán ott pusztultam volna, ha az erdész nem akad rám és nem cipel erőszakkal haza.

Szüléimét változatlan arckifejezéssel találtam. Anyám csak annyit mondott: „Hogy megijesztettél, te csúnya gyerek, egész éjjel le nem hunytam a szemem." Nem feleltem, hanem elkezdtem sírni. Apám egy szót sem szólt. Nyolc nap múlva elvittek a gimnáziumba.

Attól az időtől kezdve mindennek vége volt számomra. Megpillantottam a dolgok

79