Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
kát töltött a térkép felett! És az orvos mesélte, mily konokul kért tőle ítéletet egészségi állapotáról, kilátásairól! Lydia apja nem hagyott hátra egyetlen sort sem, az igaz. De a zsebében hordott képek hangosan beszélnek. „Itt!“ Laxdal kinyitotta tárcáját. „Felvételeinkről elküdtűk a másolatokat neki. Mind nála volt, mikor......“ Rápillantottam a fényképekre. Barátságos, ártatlan képecskék, a szokásos amatör felvételek: Lydia a játszótéren, Lydia norvég mamájával a strandon, Lydia norvég papájával a nyári lak előtt. „Szegény szerencsétlen“ folytatta Laxdal. “Valószínűleg azt hitte, hogy teljes józan számvetést állít fel. Az egyik oldalon: hazátlanul, betegen, egyetlen hozzátartozója egy tehetetlen kis gyerek, ki talán már nagyon hamar teljesen magárahagyatott lesz. A másik oldalon: mi, gyerektelenül, tehetősen, Lydia rajong értünk, mi szeretjük a kicsit, szükség esetén biztos segítségére leszünk......“ Laxdal rám nézett. „Mindezt nem tudom. Hisz nem beszélt senkivel sem, senkinek nem szólt egy szót sem. De érzem. Félrelépett, elment, hogy gyerekének biztosítsa a jövőt — egészséges szülőket, uj hazát......“ Hirtelen öklével az asztalra csapott. A körülöttünk ülők csodálkozva néztek ránk. ..Bocsásson meg. Nem tudja elképzelni, hogy érzem magam, ha mint jó apát dicsérnek. Megérti, mi megy végbe bennem, ha Lydia azt mondja, hogy én vagyok a világ legjobb apja? Istenem, az a másik, az a szegény. szerencsétlen ember!" Ady Endre: AZ UR ILLÉSKÉNT ELVISZ! M'ND Az Ur Illésként elviszi mind, Kiket nagyon sújt és szeret: Tüzes, gyors sziveket ad nekik. Ezek a tüzes szekerek. Az Illés-nép Ég felé rohan S megáll ott, hol a tél örök, A Himaláják jégcsucsain Porzik szekerük és zörög. Ég s föld között, bus-hazátlanul Hajtja őket a sors szele. Gonosz, hűvös szépségek felé Száguld az Illés szekere. Szivük izzik, agyuk jégcsapos, A Föld reájuk fölkacag S jég-utjukat szánva szórja be Hideg gyémántporral a Nap. AZ EMLÉKEZÉS TERHE. (Guy de Maupassant) Miért is mentem tulajdonképpen akkor este a kocsmába? Magam sem tudom. Hideg volt. Szitáló eső ölelte körül a gázlaternákat, vizesen csillogtak a járdák, verték viszsza a kirakatok fényét, piszkosan csillogtak a továbbsietők sáros cipői. Nem volt semmi célom. Vacsora után még elmentem a Crédit Lyonnais mellett, a rue Vivienne-n és több más utcán keresztül bandukoltam céltalanul. Akkor pillantottam meg a félig üres sörözőt, s beléptem minden ok nélkül, mert még szomjas sem voltam. Egy olcsó agyagpipán pöfékélő férfi mellett ültem le. Hat-vagy nyolc papiralj tornyosodott előtte, jelezve az elfogyasztott pohár sörök számát. Egy rávetett pillantás elegendő volt, hogy felismerjem az idült sörözők egyikét, kik kora reggel, nyitáskor érkeznek és csak a zárórával távoznak el ismét. Piszkos volt, fejebubján majdnem kopasz, öltönye gallérjára viszont szürkéssárga, zsíros haj lógott. Öltözéke még akkor készülhetett, mikor testesebb volt. Könnyen kitalálhattam, hogy nadrágja már lötyögött rajta, a kirojtosodott kézelők épp oly feketék voltak, mint körmei. Alighogy elhelyezkedtem mellette, megszólalt nyugodt hangon: „Hogy vagy? Jobban ránéztem. Tovább kérdezősködött: „Nem ismersz már?“ Nagyon meglepődtem. Gróf Jean des Barrets volt, egykori osztálytársam. Kezet nyújtottam, még mindig meghökkenve, szólni nem tudtam. Nagy nehezen nyögtem csak ki: „És te hogy vagy?“ Nagyon nyugodtan felelt: „Na úgy, lassacskán.“ Nem akartam elutasító lenni, kínosan kerestem valami megfelelő mondatot: „Mit csinálsz?“ — „Azt láthatod.“ Néhány vastag füstfelhőt pöfögött maga elé, „Minden nap ugyanazt.“ Pénzdarabot hajított az asztalra. „Két sört, pincér!" A távolban egy hang visszhangzóba: „Két sört.“ Aztán megjelent egy pincér fehér kötényben, elcsöppögtetett sörnyomokat maga után hagyva. Barrets italát egy hajtásra lehön'nt'b'. Üres poharát visszaállította, a bajszán ragadt habmaradékot nyelvével letörölte. Csak aztán szólt megint: „Mi újság van?“ Nem tudtam semmi említésre méltóról beszámolni, csak dadogtam: „Semmi, öreg barát. Kereskedő vagyok.“ Kifejezéstelen hangján válaszolt: „És...... örömöd leled benne?" — „Nem. de valamit csak kell csinálnia az embernek." „Minek? Én sohasem teszek semmit. Ha valakinek nincs pénze, megértem, hogy dolgozik. De ha a megélhetéshez eleqendő megvan, minek akkor mén do'qozni? Ha magadnak teszed cs tetszik neked, akkor 78
