Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-07-01 / 7-8. szám
néhány másodpercre a távolba meredt, s aztán majdnem durván, bizalmatlanul förmedt rám; „Maga Németországból jött. Mit tud Lydiáról?“ Nem értettem meg. Észrevette. „Bocsásson meg, de ami Lydiát illeti......“ Az asztalunk mellett elhaladó pincértől két üveg sört rendelt. Mig ezek nem kerültek az asztalunkra, Laxdal hallgatott, a semmibe bámulva. Poharát majd egy hajtásra kiürítette. „Látta Lydiát. A legjobb gyerek e földön...... és engem tart a világ legjobb apjának. Engem......! És én nem mondhatom meg neki, soha...... Tudja, hogy tűnik néha a szerepem? Csalónak, hamiskártyásnak érzem magam.“ Kiürítette a második poharat. „Ugyan mit is csináltam már? Örökbe fogadtam egy árva menekült gyermeket. Ezren tették ugyanezt. Én még ismertem is Lydiát már régebbről. Tudtam, milyen csodálatos kislány. Mi dicséretre méltó ezen? Magamhoz vettem egy fiatal lényt, akit szerettem, — mi van ezen?“ Felemelte poharát, hogy aztán megint letegye, mivel már üres volt. „Ha Lydia tudná, hogy édesapja mit tett érte — a szerencsétlen ember...... És én nem mondhatom meg neki soha!“ így tudtam meg a történetet, legalább is annyit belőle, miről Laxdalnak tudomása volt. Lydia apja litván paraszt volt. Egyetlen megmaradt fényképe sovány, sötéthaju férfit ábrázol, sürü szemöldökkel, napon és esőn a szabadban dolgozók korán barázdált arcával. 1944 őszén a közelgő szovjet csapatok elől feleségével és az akkor két esztendős Lydiával a menekülők szomorú karavánja közé lépett. Először, mint ahogy Lydia mesélte, lóval, szekéren. Később, mikor az állat már nem bírta a fáradalmakat, gyalog. Decemberben elértek Németországba, az uj esztendő első hónapjában már Berlinben voltak. S itt, miközben a szirénák üvöltöttek, meghalt Lydia anyja> Meghalt, még mielőtt azon az éjtszakán egy bomba hullott volna. Egy sötét, idegen folyóson lezuhant, mikor az óvóhelyre indultak. Az orosz ágyuk tüzelése már elhallatszott Berlinig, és Lydia apja megint kezébe vette a vándorbotot. A kislánnyal a karján, másik kezében egyetlen értékükkel, liszttel és szalonnával tömött faládikájával elérte Lichtenfeist, mikor április elején megérkeztek az amerikai csapatok és a föld e pontján a háború megszűnt. Apa és lánya a menekültek táborába került. Lydia nem emlékszik semmire ebből az időből atyja pedig már nem tud beszélni róla. De könnyen elképzelhetjük a szerencsétlen ember gondolatait, ha tudjuk, hogy mit tett. Az első kínálkozó alkalommal, az első amerikai bizottságnál jelentkezett mezei munkára — tengeren túlra —- a világ bármely pontjára. Visszavezető utat nem látott már, előre akart menni: kivándorolni, újból kezdeni. Nem elég nagy a földgolyóbis, nincs mindenhol szükség férfiakra, kik tudnak az állatokkal bánni és valamit gépekhez is értenek? A legtöbben úgyis mindig városokba kívánkoztak. Hogy nem akadna akkor hely valaki számára, ki nem kíván többet, mint a földeken dolgozni és csak annyit megkeresni, hogy maga és gyermeke megélhessen belőle. És akkor közölték vele, hogy nem vándorolhat ki. Soha. Tüdővész. A számtalan ország egyike sem hajlandó befogadni! Németország, a háború utáni első években? Száműzött, beteg idegennek semmi esélye. így maradt Lydiával a baraktáborban. Egy évig, két évig, ötig. 1950-ben Lydiát egy védőnő kiválasztotta norvég üdülésre. Norvég családok vendégül hivtak magukhoz menekült gyerekeket. így került Lydia Laxdalékhoz. Kezdetben félénk, ijedt kis jószág volt. Még soha életében nem volt apjától távol. Még sohasem aludt egyedül egy szobában. A hajókürtők bugása, a sárga palota, hol egy valóságos király lakik, a német kalácshoz hasonló, de sós izü fehér halpudding — minden uj és idegen volt. De Laxdalék kedvesek voltak, barátságosak, szívesek. Mikor Lydia három hónap múlva megint a pályaudvaron állt, keservesen zokogott. Laxdalné is sirt. Laxdal levelet küldött Lydia apjának. „Kislányát feleségem és énmagam úgy megszerettük, hogy legszívesebben mindigre itt tartanánk. Ez természetesen lehetetlen. De talán megengedné, hogy Lydia jövő nyáron megint hozzánk jöjjön? Nekünk nincsenek gyerekeink, s oly boldogok vagyunk, hogy Lydiával legalább a vakációra van együnk......“ Lydia apja pirospozsgás, jól táplált lánykát kapott vissza, ki vidámabb volt, mint bármikor annak előtte. Fáradhatatlanul mutatta a felvételeket. „Ez a norvég mamám az autónkkal, ez vagyok én a norvég papámmal a városháza előtt.“ Irt nekünk, s sok levelet kapott tőlünk, következő nyárra megint Norvégiában volt. Az útiköltséget Laxdalék küldték. Egy hónappal később jött meg a levél. A tábor vezetősége közölte, Lydia apja felakasztotta magát. Senkivel sem beszélt előzőleg, egy szó írást sem hagyott hátra. De akik ismerték, azok most emlékeztek. A védőnő például elmesélte, vagy egy tucatszor kérte meg, tudjon meg közelebbit Lydia vakációs szüleiről. A táborhoz közeli kis városka könyvtárosa is pontosan emlékezett. Természetes, ez volt az az ember, aki minden Skandináviáról szóló könyvet kikölcsönzött és órá-77
