Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
pesitik be. Nem a testvérek hozzák ökreiket és javaikat, gyermekeiket és asszonyaikat, erős, izmos karjaikat és bizakodó hitüket. Nem építeni, nem segíteni jönnek ... A végeláthatatlan utakon halált és pusztulást hozó fergeteg közeledik ... Előttük a menekülők sikolya és nyomora, mögöttük füstölgő üszők és a temetők csöndje. Mokány, fekete, mozgékony kis lovak repítik a lovasokat, akik szinte egy testnek látszanak állataikkal. Zömök, erős, sötéthaju férfiak. Sárgás bőrük fénylőn tapad a kiálló pofacsontokra. Keskeny szemeikben a hódítás éhsége és könyörtelenség... A nap sugara halált hozó fegyverek acélján táncol... Sziveikben idegen Isten lakozik, aki nem ismeri Jézus ur szelídségét... A pusztítás, a vér, a bosszú istene... Nem magát áldozza fel az emberért, hanem az embert egy iszonyü bálványért, amely embervérrel él, és koponyákból építi oltára lépcsőit... Ki ez az “Isten” ...? Talán a mi Urunk nagy ellenlábasa? Az apokaliptikus próba az “igazak” számára... ? Ki tudja ... Harcosai mintha a végtelenből ömölnének. Soraik elvesznek a távol homályában, miint maguk a mongol steppék ... S az ismeretlen mélység egyre uj és uj hullámokat okád... “Ex oriente lux” ... ? Ki ismerné jobban Kelet bölcseségét, mint ő... De ezek a seregek nem tudnak róla. Istenük a halál. A soha fel nem támadó ... Juliánus megrázkódik, s meggyorsítja lépteit ... A király érezni fogja, hogy az igazságot mondja... De vájjon össze tud-e fogni ezer szerteágazó érdeket? Hisz csak nemrég törte meg a kiskirálykodók önző hatalmát.. És a nép? Ott hagyja-e az ekét? ... Meghallják-e a király szavát, hogy összefogjanak a közös veszély ellen... ? Követik-e a véres kard hívását, hogy közösen építsenek gátat a pusztító, piszkos áradat ellen; megértik-e hogy tőlük függ a fiatal ország sorsa, István király, Imre herceg, a vizetfakasztó László müve? Nem, nemcsak az emberek alkotása. Rajtuk áll, hogy beérik, vagy elpusztul Krisztus Ur vetése... Juliánus megáll a palota bejárata előtt... Újra lehullik a nehéz kopogtató... Az érc jajszava újra széttépi a csendet és mint földalatti morajlás szalad végig az alvó folyosókon ... Béniről léptek közelednek ... Keleten a nap első sugarai vérvörösre festik az eget. A krónikások az Ur ezerkétszáznegyvenedik esztendejét Írják ... Ujlaky Sári. TÖRZSASZTAL Kutasi Kovács Lajos regénye Kutasi Kovács Lajosnak, a Brazíliában élő fiatal írónak uj regénye, a “TÖRZSASZTAL” nem a háborúba, nem is a háború utáni zür-zavarba, nem a száműzetésbe és nem is a meggyötört Magyarországra, nem a forradalomba és nem idegen csillagok alá viszi el az olvasót, hanem messze tűnt évek békés szigetére. .Azokban az időkben, amikor az emberek még tudtak és mertek emberi módon élni. Amikor nem gyártottak még holdrakétákat a világűr meghódítására, nem hasították az atomot, hogy építő vagy pusztító energiát nyerjenek belőle, nem centiméterrel mérték a női szépséget, de mindenek felett: tudták örülni mindennek, amit az élet adott. A jó szónak, a napsugárnak, az asszonyi szépségnek, a mosolygásnak, a jóízű vacsoráknak és a bölcseséget őrző nótáknak. S ha vihar is támadt, könnyű zápor volt az, mely után ismét csak kisütött a nap. Kutasi Kovács Lajos a művész gyötrő lelkiismeretvizsgálásának.. mélységesen igaz vallomását irta meg “HOLTVÁGÁNY” cimü regényében, mely ugyancsak ebben az evben jelenik meg, az Amerikai.. Magyar.. Kiadó., gondozásában. A “TÖRZSASZTAL” az iró menekülésének tűnik a jelen s minden idők gyötrő emberi problémái előtt, holott az iró arra vállalkozott e regény megírásakor, ami a művésznek mindig egyik elsőrangú célja és feladata lehet: pár könnyű, mosolygós órát kíván szerezni az olvasónak. Nem hiányzik Kutasi Kovács Lajos regényéből a mosoly, a humor, a szatíra, az irónia sem, de mindenek felett szeretettel hajol az emberek s a táj — különös emberek s a magyar táj fölé. Éppen ez adja meg írásának hitelét és értékét. Kutasi Kovács Lajos uj regénye, a “TÖRZSASZTAL” az iró vallomása, nem a múlt visszasirása vagy éppen feltá masztása, hanem a szépség és a mosoly örök kivirágzása mellett. I. FEJEZET melyben Jenő ur szemlét tart a világ dolgai felett, de még sejtelme sincs arról, mely eseményeknek lesz részesévé Jenő ur megállt a szélesre nyitott, kétszárnyu ajtóban és szigorúan vizsgálódni kezdett. Szemeit szűkre húzta, homlokán mély, sötét ráncok képződtek. Arcán a vonalak, domborulatok és bemélyedések furcsa szegleteket formáltak. Jenő ur szemlét tartott, mint bizonyos tábornokok, akik az ütközetek előtt 33
