Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-01-01 / 1. szám

gondosan felügyelnek arra, hogy a katonáknak a köpönyegén a gombok az előírás szerint álljanak, s a szuronyok tisztasága is megfeleljen az előírásos követelményeknek. Szemlét tartott az étteremben, miközben kezeit hátra tette, s ujjai idegesen játszottak a fémpénzekkel, melyek olyan hangot adtak, mintha az említett tábornok a sarkantyúját pengette volna. Először a székek során nézett végig, majd odalépett az egyik székhez, és azt gondosan, néhány milliméterrel beljebb tolta, akárcsak némely kiképzőtisztek, kiknek gondjuk van arra is, hogy a legények szabályosan szívják be tüdejükbe a levegőt. Azután visszalépett a nyitott ajtó keretébe, honnan az adott körülmények között a legtisztábban lehetett felmérni a helyzetet. Úgy látszik, más rendellenességet nem tapasztalt, mert elébb még szigorúra hu#) ábrázatján meglazultak az izmok, inak, vonalak, szinte felengedett az egész ember, c valamiféle kegyes jóindulat töltötte el. Mealapjában véve kedélyes ember volt.

Sőt, ha elemezni kívánjuk egyéniségét, meg kell állapítanunk, hogy Jenő ur bölcsesége vetekedett azon indiai szent emberek bölcseségével, kik egész életükben mást nem tesznek, csak bölcselkednek. Jenő urnák — ki évtizedek óta főpincér, azt megelőzően éthordó s még korábban borfiu és inas volt — korántsem volt annyi ideje a bölcselkedésre, mint az előbb említett indiai szent embereknek, mert elfoglalt ember volt, világéletében. Körötte mindig meglehetősen nagy életütemü volt a világ s ennek ellenére, alkalmat talált arra, hogy a maga bölcseségét kikristályositsa. Éppen e bölcseség révén jutott el idáig: a Méhes-nek nevezett vendéglő és étterem főpincéri posztjáig, melyet élete egyik fontos állomásának, hogy ne mondjuk végállomásának tekintett.

Persze az ut hosszú volt eddig, s bizony Jenő ur, mint afféle igazi vándor, nomád, megjárta már — Tolnát-Baranyát. Magányos ember maradt e hosszú utón, mely éttermeken, vendéglőkön, restiken, szállodákon, kávéházakon, dúsan terített asztalok között, nagy banketteken, lakodalmakon, társas vacsorákon, cigányos hajnalokon, vad, igazi barbár mulatásokon vezetett át. Nehezen találta meg vajon a helyét? Tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy sok helyütt igen jól érezte magát. Miért ment mégis tovább? Mert vérében volt a vándorlás, a nomád élet parancsa, céltudatosan hajózott egy biztos kikötő felé, mely most immár a Méhes nevű vendéglőben vélt fellelni.

Jenő ur most szertartásos lépésekkel végigment az éttermen. Oly határozottan, mint aki már kiszámította a mozdulatok ritmusát és szükségességét, és nem kíván egyetlen felesleges mozdulatot sem tenni.

Az étterem faburkolata és a dús aranyozásu mintákkal ékes falak egyébként ételek és italok szagát, aromáját árasztották

szét, mely illatfelhőben akár úszni vagy hajókázni is lehetett volna. S ugyanakkor a nyitott ajtón betört a hársfák virágának édes illata is. Jenő ur mélyeket szippantott e szag-vegyülékből, bensőjét melegség járta ót- otthon érezte magát.

Határozott mozdulatokkal, mestercévbeli gyakorlottsággal és finomsággal igazított valamit az abrosz redőzetén, akársak azok a párizsi divattervezők, akik formás delnőkön oróbálnak ki bizonyos uj modelleket s biztos Ítéletükkel fel tudiák mérni a szövetek és kelmék esésének titkát, szépségét s a vonalak harmóniáját. Inkább csak megszokásból, mintsem biztonság okából felemelt később egy poharat, a világosság felé tartotta, átnézett raita. Tudósok sem figyelhetik mélvebb gonddal és aggodalmasabban a lombikokat a döntő kísérlet előtt, s művészek sem vizsgálhatják elmélyültebben müveiket, mint Jenő ur vizsgálta át a poharat. Aztán gyakorlott mozdulattal mégegyszer áttörölte, s viszszatette a helyére.

Csend volt, csak a külső szobából s a söntésből szüremlett át valamiféle csendesen morailó beszéd-muzsika. Persze, ott már a délutáni vendégek, nagyobbrészt alsóvárosi inarosleeények kocintgatnak olcsóbbfajta arácsi borral. Jenő ur szerette hallani az efféle békés muzsikát, füle éles volt és gvakorlott, akár egv zeneszerzőé, aki pontosan tudja, mily zenei aláfestést kell adni bizonyos jelenekhez. Talán egy akkordnak, vagy tételnek éppen vége volt. mert Jenő ur halkan füttventett s tánclénésekre emlékeztető mozdulatokkal odalibbent a másik asztalhoz s felvette az étlapot. Ezúttal ismét ráncba szaladt a homloka, s gondosan olvasta végig az egész szöveget, melyet ebéd után ő maga irt le, lila tintával, mint némely költők a verseiket. (Jenő ur korábban egy fővárosi irodalmi kávéházban tevékenvkedett, s ott látta, hogy a komolvabb irodalmárok mindig lila tintát használnak munkáink megírásához. Azóta ragaszkodott ő is a lila tintához.) Szemmel láthatólag megvolt elégedve e müvével is. Mert Jenő ur az étlapirásban rokona volt a középkori Gestákat iró és krónikákat másoló jámbor szerzeteseknek. Olyan gonddal és elmé- Ivültséggel irta ő az étlapot, mint Camoens a “Luziada”-kat, Dante a pokolbéli kirándulást, Hugo Victor nagy regényeit, Boccaccio kecses és fűszeres novelláit. Kicsit hegyes, gótikus betűket használt, melyeket a főcímekben apró vonalkákkal, ferde és kacskaringós, vastagitott és vékonyított vonalkákkal diszitett, cifrázott. Minden étlapja művészi alkotásnak számított, melyben ezek a dekorációk önálló értelmet nyertek és kaptak. Csak a helyesírással nem volt szerencséje. Mert például a “töltött káposztát” következetesen “töltőt káposztta”-nak irta, felcserélvén ily módon a “t” betűket. Ez végeredményben senkit nem zavart, legkevésbé az igényesebb vendégeket, akik inkább az ételek izét, mint34