Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-01-01 / 1. szám

melegsége átjárta a szivét. Igen, — csak fel­adat van és küldetés, — és már tudta, hogy ő is, vendéglátó házigazdája is csak eszközök a nagy Élet rendeltetése szerint... Óvatosan lopózott fel a szobájába, — ha ébren is vannak már, — nem akarta megza­varni a szokásaikat. De ahogy belépett, a hu­zat kikapta kezéből az ajtót, és nagy zajjal csapta be mögötte. Elrestelte magát ügyet­lensége miatt, de abban a pillanatban — mint­ha csak arra vártak volna, hogy életjelt adjon magáról — felhangzott egy kedves gyermek­­hang, az élet hangja: — Jcskika bácsi... reggelizni jönni...! Cleveland, 1958 október. ÜZENET Történelmi novella A budai vár nehéz kapujához döngve csa­pódott a kopogtató érckanikája. A hang ide­genül vágódott bele a tiszta csillagfényből, és ezer békés álom nyugodt lélegzetéből össze­fonódó csendbe Az őr rosszkedvűen dörgölte ki szeméből az álmot és rekedtes, kedvetlen hangon kérdezte:- Ki vagy és mit akarsz ily késő órán? — Eressz be ... A király vár rám ... fontos hirt hozok ... A kapus csak most nyitotta ki egészen a szemét, és bizalmatlanul mustrálta az ide­gent. Tekintet végigsétált a kósza, ápolatlan szakállon, az ágról szakadt csuhán, amely ki tudja, barna volt-e újkorában vagy fekete, de az is lehet, hogy fehér... a porlepte lába­kon ... A szakadt sarun ... — A királyhoz jöttél... ráér az bizonyára reggelig... De akkor találkozott a tekintete az idegen beesett szemeivel... Valami égett ezekben a szemekben, s az őr, maga sem tud­va, miért, szótlanul kinyitotta a zárt. A barát nehéz, fáradt lépésekkel haladt át a kapun. Lépteit kísérteties élességgel verik vissza a csendben álmodó házak. Mintha az egész világ aludna, s ő egyedül, egész egyedül járná az utat, — értük. Az alvókért... Messze van még a király palotája... ? A királyé, aki hosszú, hosszú évekkel ezelőtt bocsátotta őt útra ... Milyen más léptekkel mérte végig akkor ugyanezt az utat...! Szinte repítette akkor a lelkesedés ... előtte állott a csodálatos feladat, megkeresni Magna Hungáriát, felkutatni az egykor elszakadt testvéreket. .. Végigvándorolni azt az utat, amelyen egykor az ősök jártak a nap égi útját követve, uj hazát keresve ... Nyugat fe­lé ... Égett a lelkében az üzenet: A kárpá­­tokölelte Hungária Nova várja a testvére­ket ... Ez az üzenet hajtotta messze, idegen, vad tájakon át. Ez adta az erőt, hogy elviselje az ázsiai tél csonttá dermesztő leheletét, amely elrabolta tőle hűséges utitársait... Gerhar­­dus és Paulus valahol messze Keleten alusz­­szák örök álmukat... Ez az üzenet vonszol­ta tovább, egyre tovább Perzsia izzó homok­tengerein ... hiszen egyedül volt már, egye­dül ő vihette a hivó szót. A Nyugat hivó sza­vát ... A királyét... és Krisztus Űrét... Ment... Vánszorgott tovább a végtelen sivatagban, hol sem ember, sem állat nem ke­resztezte útját, egyetlen fa sem kínálta vé­delmét a nap perzselő sugarai ellen, egyet­len ér nem gyógyította kiszikkadt, égő tor­kát . .. Ment. Mert tudta, hogy valahol, túl a hó­fedte hegyeken testvérek élnek, akik az ő nyelvét beszélik, akik rég nélkülözött test­vérként fogják magukhoz ölelni... Ragyogó szemekkel fogják lesni a szavát, arról az or­szágról, amelyről eddig csak meséikben ál­modtak ... És ragyogó szemekkel fogják be­fogadni a szavát, ha beszél nekik az Istenről, aki emberré lett, és keresztül ment a halálon, — az emberekért... Igen... erről kellene hirt hoznia a király­nak ... Erre a hírre vár a király ... Juliánus lépte még nehezebbé válik, torkát szorítja a rettegés. Vajon hinni fog szavainak a király...? Vagy épp úgy ijedős álomlátónak, délibábtól reszkető képzelődő­­nek fogja tartani, mint annyian már .. ? Az erő, amely idáig hajtotta, mintha osz­­szetörőben volna ... Sikerül teljesíteni mégis küldetését. Nem azt, amit a király bízott rá: Most nagyobb Ur szolgálatában áll... Vajon fel tudja rázni ezt a békébe burkolt világot, még mielőtt késő ...? Vagy nem hisznek sza­vának ■— és minden, minden hiába volt...? Juliánus felegyenesedett. A király ismeri őt... Tudni fogja, hogy nem álmodott... Nem délibáb varázsolta elé az elpusztított városokat, a porig égetett falva­kat ... Nem hallucináció volt a meggyalá­zott asszonyok sikoltása, nem vízió a szerte heverő halottak százezrei... Valóság, döbbe­netes valóság a nyomorúság végeláthatatlan karavánjai, amelyek nőnek, mint a pusztító árvíz, és hullámaik nemsokára elérik ezt a békésen szunnyadó tájat... És döbbenetes valóság mindaz, ami a menekülőket űzi, mint a steppetüz a vadakat... A végtelen, kanyargó uttalan ázsiai utakat nem a testvérek vidám, bizakodó seregei né-32

Next

/
Oldalképek
Tartalom