Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
- Első és utolsó alkalom, — szólal meg Pierre, — hogy együtt látjuk magunkat egy lükörben... “Rámosolyog a tükörképre, úgy íolytatja: ... egész jól festenénk. — Igen, jól festenénk. Te éppen elég nagy v'agy ahhoz, hogy a válladra hajthassam a fejemet... Hirtelen lépések zaja hangzik a lépcsőházból. Mindketten egyszerre fordítják tekintetüket az ajtó felé. — Itt vannak, — mondja Pierre egyszerűen. Feszülten nézik egymást. — Vegyél a karjaidba, — kéri Eve. Pierre átöleli. Úgy nézik egymást, mintha eleven képüket kitörülhetetlenül akarnák maguknak bevésni. — Csókolj meg, — szól Eve. Pierre megcsókolja. Majd felenged az ölelése, kezei Eve testén végigsiklanak, egészen a melléig. — Mikor halott voltam, — mondja halkan, — annyira vágyódtam arra, hogy megsimogathassam a melledet. Most ez is először és utoljára van. — És én meg annyira vágyódtam rá, hogy a karjaidba vegyél, — suttogja Eve. Erős kopogás hangzik. Pierre újból erősen magához öleli Evet, és szájával egészen az ő szájánál mondja: — Rögtön át fognak lőni az ajtózáron, aztán ránk lőnek. De legalább éreztem a testedet az enyémmel, és ez megérte, hogy mégegyszer élhettem. Eve egészen önfeledten simul hozzá. Aztán a folyosón léptek hallatszanak, melyek a lépcsőn lefelé távolodnak, halkabbak lesznek, végül teljesen elhalnak. Pierre lassan kiegyenesedik. Eve arcát az ajtó felé fordítja. Egymásra néznek, és ekkor hirtelen elfogódottság érzése hatalmasodik el rajtuk: a testi érintkezés zavarba hozza őket. Bv'e kiszabadítja magát, és elfordul: — Elmentek. Pár lépést tesz, és rákönyököl egy szék- Lámlára. Pierre az ablakhoz lép, és megpróbál kikémlelni az utcára.- Vissza fognak jönni, — biztosítja Evet. Aztán odalép hozzá. — Eve, mi van veled? Eve hirtelen hozzáfordul és ránéz: — Nem, kérlek maradj. Pierre hirtelen megtorpan, és állva marad. Aztán megint közeledik hozzá, és lágyan mondja: — Eve... Eve ránéz, ahogy közelebb jön hozzá, mereven és kiegyenesedve áll. Pierre Eve arcát lassan a két kezébe veszi: — Eve, csak mi ketten vagyunk... E- gyedül vagyunk az egész világon. Szeretnünk kell egymást. Egyszerűen: kell; ez az egyetlen esélyünk. Eve lassan felenged. Hirtelen kiszabadítja magát, és keresztülmegy a szobán. Pierre a tekintetével követi. Keménynek, csodálkozónak és feszültnek látszik. Eve szó nélkül leül keresztben az ágyra, kifeszitett mellel, a kezeire támaszkodva. Egészen egyenesen ül, és várja Pierret, félig elszántan, félig félelemmel. Pierre habozva megy feléje ... Most ott áll az ágynál. Eve hirtelen hátrahanyatlik, és kezeit a fejére szorítja. Szemei tágra nyíltak. Pierre kifesziti a karjait, és a kezeire támaszkodik. Aztán a csuklóit lassan behajlitja, és mindig mélyebre hajol. Eve elfordítja a fejét, és ekkor Pierre az arcát a nyakába temeti. Eve még mindig mozdulatlanul fekszik. Tágra nyitott szemei a piszkos mennyezetre merednek és az olcsó lámpára. Kintről egy fénysáv villan keresztül a szobán, ráesik az asztalra a virágokkal, a komódra az anya képével, a tükörre és végül a takaróra. Átmenet nélkül, majdnem brutálisan csap rá a szájára. Eve lehunyja a szemét, de azonnal újra ki is nyitja tágan és meredten. Keze görcsösen, mintegy védekezve fogja át Pierre alsó karját. Lassan meglazul a szorítása, karja felnyúlik egészen a vállig, és ott hirtelen egy szenvedélyes ölelésbe megy át. Diadalmasan és odaadóan csendül fel a hangja: — Szeretlek ... Kint közben leszállt az éjszaka.--------- Folytatjuk --------Ady Endre: EGYEDÜL A TENGERREL Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba. Elment, nem látom többé már soha, Elment, nem látom többé már soha. Egy virágot a pamlagon hagyott, Megölelem az ócska pamlagot, Megölelem az ócska pamlagot, Parfümje szálldos csókosan körül, Lent zug a tenger, a tenger örül, Lent zug a tenger, a tenger örül. Egy Fárosz lángol messze valahol, Jöjj, édesem, lent a tenger dalol, Jöjj, édesem, lent a tenger dalol. A daloló vad tengert hallgatom, És álmodom az ócska pamlagon, És álmodom az ócska pamlagon. Itt pihent, csókolt, az ölembe hullt, Dalol a tenger, és dalol a múlt, Dalol a tenger és dalol a múlt. 29
