Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
A KÖDÖK ELOSZLANAK A hideg felébresztette. Mégj óbban magára húzta a vastag csergét, mely takarójául szolgált, átfordult a másik oldalára s fejét beletúrta a párnába, de mindez nem használt semmit. Nem tudott újra elaludni. Akkor hanyatt fordult, és kinyitotta a szemét... A hold ólomhideg fénye nappali világossággal árasztotta el a szobát. Minden tárgyat élesen meg tudott különböztetini. Az egyik sarokban régi, öreg mosdó állt márványlappal, porcellán mosdótállal és benne a hozzátartozó kancsóval, polcán két pohár, az egyik félig vízzel telten. A pohárban a viz felülete átvette a hold fényét, és ezüst lemezzé sűrítette, mely úgy látszott, mint egy vízszintesen leibegő vastag tü, — ha kissé összehunyoritotta a szemét. Szemben vele a nyitott ajtón keresztül, — mely kis padlásszoba ablakául szolgált, — kilátott a kertbe. Tisztán látta az ablaka előtti nagy gesztenyefa leveleit s a gesztenyék félig kipattant tüskés burkait. Mellette egy szék hátán rendetlenül leszórt ruhái lógtak s az órája, mely egyenletes ketyegéssel végezte örök mozgását fél ötöt mutatott. A másik sarokban egy letakart láda állt s rajta egy kézikoffer, az ő kofferja. Miután a szoba tárgyain lassan végigfutott a szeme, s igy önkénytelenülis szábavette őket, — gondolatai visszatértek a holdfényre. Érdekes — gondolta — az esti szürkületben sem lehet jobban látni, mint most, és mégis milyen nagy különbség van a kettő között. Pedig a fénymennyiség ugyanaz. Vajon miért. .. ? Nem a jelenség fizikai magyarázatára gondolt, melyet nagyjából ismert, hanem a lényeget kutatta, a titokzatosságot és a titkok okát, mely az embert körülveszi, ha szembenéz a mindenséggel. Egy kép jelent meg lelki szemei előtt. Kicsi fadobozt látott, melynek belsejében lehelletfinom vatta közé parányi, vékony üvegbura alá rejtett műszer volt csomagolva. Aztán a műszer átváltozott parányi emberré s a vattaszálakból titkok pattantak ki, melyek egymással ösSze-vissza fonódva behálózták az emberkét, és ott tartották lebegve a doboz belsejében. Látta, amint az egyik titok, a holdfény bebújt az üvegbura alá s az emberkét megmozdulni, megfogni ezt a vékony szálat. Most úgy érezte, 6 maga az, aki a dobozban fekszik kezében ezzel a vékony, hideg tárggyal. Tárgy, — döbbent rá hirtelen — s ahogy újra visszatért a gondolata önmagába, már tudta, hogy a különbség nem más, mint maga az élet. A hold fényéből hiányzik az élet, s hiába világit, hiába mutatja meg élesen a tárgyakat, azok csak az élő nap sugaraira válnak újra valósággá. A hold halott.. . Nem volt tovább maradása az ágyban. Gyorsan magára kapkodta a ruháit, vállára csapta a törüközőjét, és kezében a szappannal halkan kinyitotta az ajtót. Keskeny falépcső vezetett le a földszintre. Óvatosan rakta a lábait, nehogy a száraz fa nyekergése felébressze a ház alvó népét, aztán félretolta az udvarra vezető ajtó reteszét, és kilépett a házból. A koraőszi hideg levegő alaposan mellbevágta. Hideg volt, — fázott. Sietve ment le a kert alján húzódó kicsi csermelyhez, melynek hangos kotyogása meszszire elhallatszott az éjszakában. Levetette a kabátját, ingét, s két lábát átvetve a patakon, gyorsan mosakodni kezdett. A hideg viz vörösre csípte a bőrét, de ahogy alaposan ledörzsölte magát a törülközővel, egyszerre melegség öntötte el. Nagyot nyújtózkodott, és felöltözött. Csak azután nézett körül. A hold még teljes erővel, vigyorogva szórta le sugarait, de mintha már enyhe derengés is vegyült volna bele. Már nem volt olyan rideg,mint előbb, fenn a szobájában. Visszament a házhoz, mely a falu legutolsó háza volt pár lépésre csupán az erdőtől s attól a hegyi szekéruttól, mely meredeken kapaszkodott felfelé. Lefelé messzire lehetett ellátni, le egy széles völgyre, melyben a messzi nagyváros aludta álmát, s azon túl egy másik hegyvonulat csúcsaira. Most azonban nem leheti látni a várost, sürü köd szállta meg az egész völgyet, csak a templomtornyok s a messzi hegyek emelkedtek ki belőle, mint szigetek a tengerből. Törülközőjét rácsapta a kerítésre, és lassan megindult felfelé az erdőbe. Mi mást csinálhatna — gondolkozott — a ház még alszik, s fenn a szobában csak fázna. Egy kis séta nem fog ártani... Hajnalodott. A madárdal már régen felcsendült az erdőben s az őszi, meleg színek is kezdtek előbujni rejtekükből, a szürkeségből, ma azonban figyelemre sem méltatta őket. Gondolatai visszaszálltak a szobában látott jelenetre, a holdfényre és a titkokra ... Igen... titkok. Minden titokzatos ezen a földön. Titok a nap, a hold, a nappal és az éjszaka, a fák, állatok és az ember maga is csupa titok. Titok az is, hogy 6 most itt sétál kora reggel egy idegen, sohase látott erdőben, s éppolyan titokzatos, hogy ily korán reggel felébredt, s hogy itt van. Hogy is került Ő tulajdonképpen ide ...? Hisz ő lenn lakik a városban, egy menekültekkel és nincstelenekkel tele táborban, ahol már minden reménytelen. Az élete zsákutcába került, a háború megfosztotta existenciájától, és elszakította családjától. Kislánya már nagyocska lehet, két éve nem hallotta tőle ezt a szót: — édesapám. A felesége pár hónapja vált el tőle, — egyedül maradt. Nincs munkája se, rendes ételt hetek óta nem látott, s nem sok értelmét látta az életének. Sokszor mondta magának, — ne légy gyáva ... Gyáva volt-e, vagy sem, — maga se tudta, de — bár semmi jót nem várt az élettől •— mégis mindig elhárította magától az öngyilkosság gondolatát. Pedig most még azt a kis se-30
