Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-04-01 / 4-5. szám

álmodott és a nagy, barna hegyekről. Ott járt mostanában ezen a tengerparton minden éj­szaka és álmában hallotta a bömbölő hul­lámverést, látta a hullámok taraján vágtató bennszülött csónakokat. Álmában tisztán é­­rezte a hajófedélzet kátrány- és kenderkóc­­szagát, érezte Afrika szagát, amit a reggeli szél hozott mindig a szárazföld felől. Rendszerint úgy volt, hogy amikor érzeni kezdte a reggeli szél szagát, akkor felébred*, felkelt, felöltözött és elment fölkelteni a fiút. Ma éjjel azonban nagyon korán megérkezett a reggeli szél szaga, és álmában is tudta, hogy még túl korán van, úgyhogy tovább álmodozott a tengerből kiemelkedő szigetek fehérlő csúcsairól, később pedig a Kanári­­szigetek mindenféle kikötőiről és horgonyzó­helyeiről. Viharokról már sohasem álmodott: se nőkről, se nagy eseményekről, se nagy halak­ról, se verekedésekről, se erőpróbákról, ve­télkedésekről, se a feleségéről. Már csak tá­jakról álmodott, vidékekről, meg a tengerpar­ton sétáló oroszlánokról. Az esti szürkület­ben úgy játszottak egymással ezek az orosz­lánok, mint a kismacskák, s az öreg halász, nagyon szerette őket, úgy, ahogyan a fiút sze­rette. A fiúról azonban sohasem álmodott. Aztán csak felébredt, kinézett a nyitott aj­tón, megnézte a holdat, kigöngyölte a nadrág­ját, aztán felhúzta. Kiment a kunyhó mellé vizelni, aztán felkapaszkodott az országúton, hogy felkeltse a fiút. Didergett a hajnali hi­degben. De tudta, hogy egy-kettőre átmeleg­szik majd, és nemsokára evezhet. A ház ajtaja, ahol a fiú lakott, nem volt bezárva. Az öreg halász benyitott és mezít­láb, nesztelen léptekkel bement. A fiú az első szobában aludt, egy függőágyban, a lemenő hold bevilágított rá, úgyhogy az öreg tisz­tán látta az alvót. Szelíden megfogta a lábát és nem eresztette el, amig csak fel nem éb­redt, meg nem fordult és rá nem nézett. Az öreg intett neki, s a fiú felemelte a nadrág­ját a mellette álló székről és az ágyán ülve belebujt. Az öreg megindult kifelé a házból, a fiú pedig ment ultána. Álmos volt még, s az öreg halász fél kezével átkarolta a vállát és azt mondta neki: — Sajnálom, fiam. — Qué va —- mondta a fiú. — Ezt meg kell tennie az embernek. Leballagtak az öreg halász kunyhójához. Az országúton véges-végig mindenfelé mezít­lábas emberek haladtak a hajnali sötétben, cipelték a csónakjuk árbócát a vállukon. Amikor odaértek a kunyhóhoz, a fiú megfogta a csáklyát, a szigonyt és a kosarat, amelyben a zsinegtekercsek voltak, az öreg halász pedig vállára vette az árbocot, a rágön­gyölt vitorlájával. _Nem akarsz kávézni, Santiago? kérdezte a fiú. — Berakjuk a szerszámokat a hajóba, aztán elmegyünk kávézni. Volt egy hely a közelben, ahol kora haj­nalban kávét árultak a halászoknak. Megit­ták a kávéjukat tejkonzerves-dobozokból. — Hogy aludtál Santiago? — kérdezne a fiú. Kezdett már lassacskán felébredni, no­ha még mindig nagyon nehezére esett kisza­badulni álmából. — Köszönöm, Manolin, nagyon jól alud­tam — felelte az öreg. — Jó napom lesz, úgy érzem. — Én is — mondta a fiú. — No de most lemegyek szardíniákért, a tiédet is hozom meg az enyémet is, s a te friss csalétkeidet is. A mi hajónkra ő mindig maga viszi ki a szerszámokat. Senkit nem enged hozzányúlni soha. —-- Mi másfélék vagyunk — mondta az öreg halász. — Én már ötéves korodban rádbiztam a holmit, hagytam, hogy cipeked­­jél vele. — Tudom — mondta a fiú. — Mindjárt jövök. Igyál még egy kávét. Itt ihatunk ho­zómra is. Nekivágott a korallszikláknak, mezítlá­basán, a hütőház felé, ahonnét el kellett hoz­nia a csaléteknek való kis halakat. Az öreg halász lassan iszogatta a ká­véját. Nem lesz más étel a gyomrában egész nap, s tudta, hogy meg kell innia. Már jó i­­deje, hogy unta az evést, nem volt kedve hoz­zá, s nem is vitt magával ebédet soha. Volt mindig egy üveg vize a csónak orrában, más nem is kellett neki estig. Megjött a fiú a szardíniákkal és az új­ságpapírba csomagolt két csalétekkel, aztán lementek a kis ösvényen a csónakhoz. Érez­ték talpuk alatt a kavicsos homokot. Mege­melték a csónakot és becsusztatták a vízbe.- Sok szerencsét, Santiago. Sok szerencsét — felelte az öreg. Beigazitotta az evezőket a kötélkarikákba, nekidült az evezőrudaknak, — a lapátjukat már nyomta a viz hátrafelé, — aztán evezni kezdett kifelé az öbölből a hajnali sötétség­ben. Másfelől is, más kikötőpartokról is in­dultak csónakok ki a tengerre, s az öreg ha­lász hallotta az evezőik cuppogását és loccsa­nását, noha látni nem látta őket, mert a hold közben már lebukott a dombok mögé. Olykor-olykor, valaki mondott valamit egyik-másik csónakon. De jobbára csak né­mád haladtak befelé a tengeren ezek a csóna­kok, és csak az evezők cuppogása hallatszott. Ahogy elhagyták a kikötő bejáratát, kezdtek szétszóródni, távolodni egymástól, és ki-ki nekivágott az óceánnak abba az irányba, a­­merre halászzsákmányt remélt. Az öreg ha­lász tudta, hogy ma nagyon messzire kimegy a tengerre, s lassan elmaradt mögötte a szá­razföld szaga, és evezett kifele rendületlenül, ki az óceán tiszta, hajnali illata felé. Látta a viz színén a Golf-áram moszatos csillámlá­­sát, ahogy elevezett a “nagy kút” fölött — 45

Next

/
Oldalképek
Tartalom