Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4-5. szám
a tengernek ezt a részét azért hívták nagy kútnak a halászok, mert az óceán feneke itt hirtelen lesüllyedt hétszáz öl mélységre, ч az örvénylő, vizalatti szakadékban, ahol az áramlat nekifutott a tengerfenék meredek falának, mindenféle fajta hal összesereglett. Volt ott egész gyülekeztre való apró tengeri rák, meg csaléteknek való hal, a legmélyebb üregekben pedig néha rajokban laktak a tintahalak s éjszaka mindig feljöttek a viz felszíne alá, és belőlük táplálkozott minden költöző, vándorló halfajta. Az öreg halász érezte a sötétségben, hogy közeledik már a reggel, s ahogy evezett, hallotta, a vízből kiugró repülőhalak kis, rezzenő neszeit és a merev szárnyuk sziszegését, amint felszálltak és elrepültek a homályoan. Nagyon szerette a repülőhalakat, hiszen ezek voltak a legjobb barátai itt kint a tengeren. A madarakat sajnálta, kivált az apró, törékeny, finom kis fekete halászmadarakat, amelyek örökké csak röpdöstek és kémlelték a vizet, de jóformán soha nem leltek semmit. “A madaraknak keservesebb a sorsuk, mint a miénk — gondolta — kivéve a ragadozó madarakat és a nagy, erős testűeket. Minek alkotott a természet ilyen kényes, szép, törékeny kis madarakat, mint például a tengeri fecske, ha az óceán olyan kegyetlenül viselkedik néha? Hiszen, gyönyörű viz az óceán, kedves és szép. De komisz és irgalmatlan is tud lenni s olyan váratlanul, hogy ezek a röpködő, halászó, vadászó, lelebukó madárkák, bánatos kis hangjukkal, nagyon gyöngék, nagyon törékenyek a tengerre.” Ha a tengerre gondolt, mindig csak a la mar-nak nevezte magában, mert aki szereti, az mindig igy hivja, nőnemű szóval és spanyolul. Aki szereti a tengert, az ugyan sokszor szidja, elmondja mindennek, de ezt is csak úgy, mintha egy asszonyról beszélne. A fiatalabb halászok közt akad néhány, aki el mar-nak nevezi, vagyis himnemü szóval illeti. Ezek a fiatalok usztató-bólyát kötnek a fonalukra, úgy halásznak, s motorcsónakot vettek maguknak, amikor jóllehetett keresni a cápamájjal. Úgy beszélnek a tengerről, mintha a vetélytársuk volna, vagy mintha valami földrajzi hely volna, vagy akár mintha az ellenségükről beszélnének. Az öreg Santiago azonban gondolatban mindig nőneműnek tekintette, mindig olyasminek fogta fel, ami nagy-nagy kegyeket osztogat vagy tagad meg, s ha néha el is követ rosszaságokat, vagy zabolátlanságokat, nem tehet róla, mert olyan a természete. A hold változásai is úgy hatnak rá, mint az asszonyokra — gondolta, Kitartóan, rendűiéit lenül evezett, erőlködés nélkül kényelmesen és egyenletesen haladt, mert a tenger sima volt, nem számítva imitt-amott az áramlat örvényeit. A munka harmadrészét rábízta az áramlatra, vitette magát vele, s ahogy pirkadni kezdett, látta, hogy már jóval messzebbre került a parttól, mint ahogy tervezte és remélte. “Egy álló hétig halásztam a mély kutak fölött és nem fogtam semmit — gondolta. — Hát ma kimegyek messzire, ahol a bonito- és albacore-rajok tanyáznak, hátha lesz köztük egy nagy hal.” Mielőtt még igazán kivilágosodott volna, már kivetette a horgait és sodortatta magát az árral. Az egyik horgot negyven öl mélyre eresztette le. A második hetvenöt ölnyire volt, a harmadik és a negyedik horog pedig, a csalétekkel, száz, illetve százhuszonöt öl mélyen úszott a kék vízben. A csalétkek mind fejjel lefelé lógtak, ráhúzva és jó erősen rávarrva, rákötözve a horog szárára, a horgok kiálló részei pedig, a görbületük, meg a hegyük, friss szardíniákkal voltak teleaggatva. Mindegyik szardíniának a két szemén ment át a horog, úgyhogy félkörben, füzérként lógtak az acélkampón. Egy nagy hal hozzá sem érhetett volna a horognak olyan részéhez, ahol mást talál, mint zamatos, jóizü falatokat. A fiútól két kis friss tonhalat kapott, vagyis albaeorét, ezek a két legmélyebb horogról lógtak lefelé, mint a mérőón súlya, a másik két horogra pedig azt a nagy, kék csempészhalat és sárga jancsihalat akasztotta, amiket már előbb is használt csaléteknek; még jó állapotban voltak, és a remek szardíniák különben is jó szagot és vonzóerőt kölcsönöztek nekik. A jókora ceruzavastagságu zsinórok mind rá voltak csavarintva egy-egy zöld fadarabra, amely rögtön lebukott a viz alá, mihely valami megrántotta vagy megérintette a horgot, mindegyik zsinórhoz volt még két negyven öl hosszú tartalékorsó, úgyhogy a halnak utána lehetett engedni, ha kellett, akár háromszáz öl zsinórt is. Most hát a halász figyelte a kis csónak mellett úszó három fadarabot, hogy merülnek-e, s lassan evezgetett, ügyelve, hogy a zsinórok mindig függőlegesen lógjanak, és a horgok megtartsák megfelelő mélységüket a vízben. Már egészen kivilágosodott, a nap is mindjárt felkel. A kelő nap kibukkant a tengerből, s az első, hig sugaraiban az öreg halász meglátta a többi csónakot; messze, a vízhez lapulva, közel a parthoz, szétszóródva úsztak az áramlat széliében. Aztán feljebb hágott a nap, erősebben kezdett sütni, a verőfény ráesett a sima tengerre, a viz visszatükrözte, úgy, hogy a sugarak szúrták, bántották az öreg halász szemét. Nem nézett bele a napba, úgy evezett tovább. Lesütötte a szemét, a vizet nézte, a zsinórjait figyelte, amelyek nyílegyenesen, függőlegesen fúrták bele magukat a tenger sötétjébe. Santiago egyenesebben tudta tartani a zsinórjait, mint bárki más, neki mindegyik horga pontosan ott várta az arra tévedő halat, a tenger sötét mélyének éppen azon a szintjén, ahol kellett, ahol ő 46-
