Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4-5. szám
A szívről. De amíg hiszed, hogy dobog valahol egy szív, mely érted dobog, bocsáss meg az embereknek. Egy emberi szív, mely önzetlenül érez irányodban, elég, hogy megbocsáss mindazoknak, kiknek önzö és komisz szivét megismerted: elég hogy megbocsáss az emberek összeségének. Nem kell sok ahhoz, hogy e reménytelenség közepette megengeszteljenek. Egy ember elég. S nem igaz az sem, hogy találkoztál ezzel az emberrel. Csak éppen ideges voltál, vagy türelmetlen és mohó я odább mentél. Mert ember vagy s mert ilyen az emberi szív! (Márai Sándor). * Arról, hoaу tüzet ayujtani is nehéz. • Megfigyeltem, hogy már tüzet gyújtani is nehéz. Egy cserépkályhában, lobbantó forgácscsal, újságpapírral és száraz fahasábokkal olyan tüzet gyújtani, mely a hideg kályhában lángra kap. eleven marad: már ehhez is ügyesség kell és gyakorlat. Azt hiszed, valamilyen egyszerű és alantas feladat ez, melyet minden szurtos szolgáló elvégez. De kíséreld csak meg, te, bölcs és gyakorlott kezeiddel s tapasztalod majd, milyen ügyes-bajos feladat ez, mennyi tapasztalás és kézügyesség kell hozzá! Nem tudok begyújtani egy cserépkályhába, akárhogyan iparkodom is. S mennyi mindent nem tudok még:például zongorázni, csak úgy és annyira, mint egy szomorú zenei hivatalnok egy mulatóban; s mégis, milyen avatottan és büszkén merek beszélni a zenéről. S nem tudok mozdonyt vezetni. S nem tudok egy leszakadt gombot felvarrni. De mindez a sok kis tudás is alkotja a világot. Tanulj tiszteletet minden emberi mozdulat, ügyessége iránt. (Márai Sándor). fájlt a hideg. Hol lehetnek? Aztán egyszerre csak meglátta őket. Túloldalon, a lapos part mentén, ahol a viznek sima tükre volt s alig érhetett bokáig, ott álltak a halak sűrűn, egymás mellett, és sütkéreztek a napon. Óvatosan, kőről-kőre szökkenve kelt át a Maroson. Egy helyen megcsúszott a lába s elesett. Vizes lett, mint az ázott egér. Nevetve ugrott föl, s most már bátran gázolt tovább. Egy helyen derékig ért a viz. Sodra is erős volt, meg kellett kapaszkodjék a kiálló kövekben, hogy el ne ragadja. Mégis átjutott. A halak mozdulatlanul süttették zöld hátukat a nappal. Némelyiknek a hátuszonya kiállt a vizből. Lassan lopódzott feléjük. Megkerülte őket, hogy a nap ne vesse árnyékát előre, így is elriadtak a szélsők. Sokáig próbálkozott, míg megfoghatta az elsőt. Nehezebb volt, mint télen, jég alól. Addig csinálta, mig megtanulta a titkát. Fogai összeverődtek a hidegtől, arca kék volt, keze-lába érzéketlenné fázott, s közben az idő is eltelt, hogy észre se vette, s már delelőn túl volt a nap. Egész testében reszketett, mikor végre kimászott a partra. Futva szedte össze a kidobált halakat, kötényébe kötötte, s indulni akart. Akkor döbbent csak rá, hogy a másik parton van. Nehány másodpercig nézte a vizet, s a vizen túl az utat. De semmi kedve nem volt újra belemászni. — Valahol talán akad egy hid is — gondolta, és futva indult meg a parton. Hiába sütött a nap, nem melegedett föl tőle. A ruha sem száradt. Rátapadt a testére, és nehezítette a futást. Az erdő ezen a parton lejött egészen a vizig. Ut nem volt sehol. Olykor sziklákon kellett keresztül mászni. Bozontos nagyfenyők tornyosultak, elfödték az eget. Sötét volt alattuk az árnyék és mohaszagu. Ismeretlen észkas üverekből nyirkos kis szellők jöttek alá és még jobban fázott tőlük, mint amikor a vízben állt. Sokáig futott igy, de se hid, se ház nem látszott sehol. A nap már nem is sütött erre a partra. Az árnyékok dideregve átnyúltak a vizen. Hirtelen keserű füstszag csapta meg az orrát. — Tűz! — futott át fején a gondolat, és megállt. Fekete fenyvesek közül egy szűk kis patak futott le a Marosra. Sziklákon szökdösve érkezett a magosból, és dübörögve hullott alá. Magosán és meredeken állottak kétoldalt a hegyek, és nem látszott semmi más, csak sötét-fekete fenyves. És a füstszag mégis onnan jött a patakból. Lihegve kapaszkodott föl a sziklákon. Fent egy keskeny kis völgyre bukkant, de sem ut, sem ösvény nem jelezte, hogy ott emberek laknak. Korhadt fenyőroncsok hevertek egymásra dőlve, fölfele fordított gyökérrel, ahogy egy vihar valamikor kigyomlálta őket. Rothadó tetemükből málnabokrok nőttek ki sűrűn, bozótosán. Bokáig süppedt a vizes mohában, ahogy áthaladt közöttük. Sötét volt a patak és elhagyatott. És mégis onnan jött a füst. Már látszott is, ahogy beljebb megült a fák sűrűje alatt, mint valami kékes-szürke köd. Összekoccanó fogakkal sietett a füst felé. A völgy ott kissé ellaposodott, a fenyők közé befészkelte magát egy-egy terebélyes bükkfa és megritkitotta az erdő zárt sűrűjét. Aztán világosodni kezdett a törzsek között és egyszerre ott volt egy kicsike tisztás. Akkora volt csak, nem nagyobb, mint amennyi hely egy háznak kell. És valóban, egy régi háznak a romjai roskadoztak a széliben. Korhadt, füstös, ócska romok, egy nagy bükkfa alatt. És a romok előtt ott füstölt a tűz. És a tűz körül három ember ült. Fatönkökön ültek. Sötét, szakállasarcu emberek, szakadozott, piszkos condraruhában. Odébb, fának támasztva, három puska. A kislány megtorpant a tisztás széliben. De már akkor az 38
