Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4-5. szám
emberek látták. Felugráltak, és felkapták a puskáikat. — Mit keresel itt?! — orditott rá egy vörösszakállas, nagy darab ember — hol vannak a többiek ?!- A tűz — mondotta a leány, és közelebb ment — vizes a ruhám, és fázom. — Hol van apád?! — Bezárták az urak. A három ember összenézett. A puskák lejjebb ereszkedtek. — Kivel jász itt? — kérdezte most már csöndesebben a vörös. — Egyedül — felelte a leányka, és odament a tűzhöz. — Egyedül? — Ühüm. — És mit keresel itt az erdőben egyedül? — kérdezte bizalmatlanul egy másik, egy kis feketeképü sovány. — Az Andrenyászára megyek, a kecskékért meg a bárányokért, amiket Táte küldött a télen — mondotta bátran a gyermek — aztán halakat fogtam, itt vannak ni — oldotta meg a kötényét — s nem mentem vissza, mert nagyon hideg a viz. Aztán fáztam, s megláttam a füstöt. A vörös haragosan nézett a soványra.- Látod? Mondtam, hogy ne tégy nyers fát a tűzre, ökör. Az emberek, visszatámasztották a puskákat, lassan viszszaültek a rönkökre és némán nézték a leánykát. Az odahuzódott a tűz mellé, ügyesen megkotorta a parazsat, és nehány száraz fenyőgallyat vetett reá. Ruhájából fehér párában gőzölgött a viz. — Aztán mezítláb jársz, leányka? Sze még hideg van. Ránézett a kérdezőre. A harmadik volt, aki még nem beszélt eddig. Egy hosszú, csontos ember. — A bocskorom lent maradt — felelte komolyan -— a túlsó parton. Hazamenet meglelem. — Aztán mért nem anyád megyen a kecskék után? Mért küld téged? Sze kicsi vagy még! — Nincs anyám. — Hát akivel élsz. — Egyedül élek. Az ember megütközve nézett a leánykára. — Egészen egyedül? — Ühüm. Az emberek hallgattak. Az egyik száraz fát lökött a tűzre. — Aztán mért zárták be apádat? — Nem tudom. — S miből élsz most? — Puliszkából. Meg túróból. Meg aztán tudok ám halat is fogni! Az emberek nevettek. — Jó-jó. De miből veszed meg a puliszkát, meg a túrót? — Bőrökből — felelte komolyan a gyermek — amiket a csapdákkal fogok. Az emberek megint összenéztek, de nem szóltak többet. Ültek hallgatagon, s nézték a tüzet. A leányka átfordította a másik oldalát a lángok felé. Jól esett a meleg. Egy idő múlva eszébe jutottak a halaik. — Bicskájuk van-e? — Minek az? — kérdezte a vörös. — Adja ide. Fürgén az egyik bükkfához szaladt, egy keveset nézdelődött az ágai között, aztán lenyesett egy jó nyársnak valót. Sebesen kihegyezte, majd megtakarította a halakat is. — Zsírjuk nincs, ugye? Az emberek megrázták a fejüket. — Nem baj. Jó lesz igy is. KERESLEK... Kereslek ícnt. Kereslek lent. Kereslek odakint... Kereslek bent. Sehol sem lelek nyomot Utánad. Hiányzol, de nem tudom, ki vagy. Mi jön Teveled...? Öröm...? Vagy bánat...? Nem tudom. Nem látlak... De érzem jössz felém... Kereslek fent. Kereslek lent. Kereslek odakint... Kereslek lent... S Te meghuzódol oly nagy csendben, titokban félve a szivemben. J. F. Badiny. Ai alázatról és a méltóságról. Az emberek szívesen döiyfösek és gyülölködök mihelyst módjuk nyílik erre: s legtöbbször valóban oly sajátosan kegyetle- , nek, mint a gyermekek. De te maradj alázatos s ugyanakkor őrizd meg méltóságodat. Mert a kettőt csak egyszerre őrizheted meg. Emberi magatartásod torz magartás lesz, ha nem dereng mögötte esendő lényed alázatának öntudata. Alázatos magatartásod egy puhány gyávaságának kinyomata lesz, ha nem érzik e magatartás mögött emberi rangod. Ha az emberek között kell élned — s nem vagy tapir, sem keselyű, hol is élhetsz máshol? — egyszerre kell uralkodnod és engedelmeskedned, mindig rangcartoan és szerényen, mindig komolyan és készségesen, mindig alázatosan és méltóságosan. Máskülömben pökhendi fráter vagy csak. szánalmas és gyáva rabszolga. De Epitekos valóban rabszolga volt: mégis viselte ezt a sorsot és uralkodott az emberek fölött. (Márai Sándor). 39
