Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4-5. szám
ciccenése hallatszott a levegőben. A Macskakő aljában egy bagoly szólott. Valahol ott ülhetett a szélső fenyők lehajíó ágán, és figyelte a szelet. Később megeredt az eső. Nem lehetett tudni, mikor, de reggel még egyre esett. Párás, ködös és szürke volt a világ. A hegyek nem látszottak. A hó megszürkült az észkason is, mint a halott ember arca. Úgy álltak a fák az esőben, lehorgasztott fejjel, mint egy temetésen. De bánat nem volt rajtuk. Mintha valami nagy Idegen temetésén lettek volna, akit nem szeretett senki, de akit illik elkísérni mégis, utolsó útjára. A telet temették az erdők. Délig esett csak. Délben megerősödött a szél, és szétverte a felhőket. Zöldeskéken tűnt elő az ég, és olyan alacsony volt, szinte el lehetett volna érni, kinyújtott kézzel. A nap is kisütött, de már akkor csak a Macskakő szikláit érte el sugaraival. Később a szél is elállt. A levegő sürü volt, a fák nehezen lélegzetnek benne. Zúgtak, zúgtak a vizek. Szemközt, az Urszu fölött, egy magos szál fenyő tetejére kiült egy pirossapkás nagy fekete harkály, és éleseket visított. Ott volt a tavasz. Minden fa látta már. Minden fűszál. A kövek. A vizek. A bükkök alatt egy hóvirág óvatosan elődugta a fejét. Körülnézett. Aztán egészen halkan elkezdett csilingelni. A csapdák már csak elvétve fogtak valamit. Megváltozott a vadak járása is. Megnyúltak a nappalok, s a langyos levegő súlyos volt és fáradt a furcsa szagoktól. Egy délután baltát s fűrészt fogott a leányka. Hátra ment az erdőbe, s karónak való surgye-fenyőket vágott. Helyben s rendre becipelte valamennyit a házhoz. Másnap mogyoróvesszőt vágott. Mikor már minden együtt volt a ház mellett, akkor gödröt ásott a sasfáknak, ügyesen behelyezte őket, beverte jó erősen a karókat is, és körülfonta mogyoróvesszővel. Egy hét alatt elkészült a karám. Födél is volt az egyik végiben, lapos félfödél fenyőháncsból, az eső ellen. Mikor már az ajtó is elkészült hozzá, megállt előtte, és nézte. Jóleső meleg érzés volt, nézni a magacsinálta karámot, Orrában érezni a nyers fenyőkarók gyantás szagát és arra gondolni: örvendeni fog Täte, ha meglátja. Másnap kinyílott a réten az első csillagvirág. Nem volt messze a háztól. Mikor á leány reggel kilépett az ajtón, meglátta. Odafutott hozzá, leguggolt, úgy nézte. Három fehér csillag nyílott ki egyszerre a száron. A többi még halványzöld burokban bimbóskodott. Belesimogatott a zöldülő fűbe. Hűvös volt, és zsengén bokrosodott már. Elrendezte dolgait a ház körül, majd kendőt kötött a fejére, kezébe vett egy botot, az ajtót betámasztottá a seprűvel és elindult lefele az ösvényen. Fenyők tetején már ott ült az énekes rigó, szembefordult a nappal, és behunyt szemmel, halkan fütyölgetett. Magosán a hegy fölött ölyvek köröztek párosával, és bolondul rikoltoztak a zöldharkályok. A falu utcáján gyermekek játszottak a délelőtti napfényben. Nem is nézett rájuk. Valamelyik utána kiáltott, csufolódva: havasi, te! Hé, te havasi! A korcsmánál eltért a ratosnyai útra. Nem járt még arra, de bátran indult azért. Csak ment, a kacskaringós görbe utón, mindenütt a zugó vizű Marossal szemben. A zöld hullámok alatt néha megcsillant egy-egy hal fehér hasa. Nagyon sok volt a hal, soha sem látott még ennyit. Nem állta meg, hogy ne próbálkozzék velük. Egy helyen, ahol mélyebb volt a viz és csöndesebb sodru, levetette a bocskorait, szoknyáiét feltörte derékba, s beleóvakodott. Hideg volt a viz, csípett. Kövek között keresgélt előbb, de ott nem volt semmi. Aztán az égerek gyökerei alatt nézegette. Bele-belenyult a gödrökbe. De nem volt hal ott sem. Bosszankodni kezdett. Combközépig állt már a vízben és Arról, hoqy mindenben az idő dönt. Mikor az élet, valamilyen emberi helyzet döntésére kényszerít, vigyázz! hogy az elhatározásokat a változás törvényének térfogatába állítsd: mert minden "döntés ' az időben kap csak végső tartást és alakot. Döntsék de ne olyan föltétlenül! Ne olyan mindenáron. Ne olyan egészen. Add meg az emberi elhatározásának azt a iáték-lehetöséget, melyre szüksé ge van, hogy bele helyezkedjék a világba és az időbe, elhelyezkedhessek a szándékok, a változás törvényei között. Ne akard esküvel szöggel és kalapáccsal rögzíteni minden időre azt, amin az éjszaka és a reggel is változtat valamit, szived és értelmed is örökké csiszol, másít, alakit valamit, ma holnap és örökké. Adj az elhatár másnak időt és térfogatot, hogv megtalálja igazi helyét és formáját a világban. Döntsél de ne nagyon, döntsék de ne föltétlenül! Cselekedjék de ugyanakkor bizz mindent az időre is. Meglátod holnapra, vagy esztendő múltán, hogy nem te döntöttél, hanem a térfogat, melyben minden emberi ügy eldől: AZ IDö! Arról, hoqy senki nem tud seqiteni-Beletörődni, hogy ember nem tud segíteni. Nincs az a nö és nincs az a barát. Belenyugodni, hogy talán nem kell segítség: ez a vergődés, ez a reménytelenség, ezek a pillanatnyi megoldások. ez az örök megoldatlansága mindennek, ami emberi, ez éppen a feltétele annak, hogy ember maradjál és emaeri módon fejezd ki magad a világban. A testről. A test ellen kétféleképpen lehet vétkezni: kicsapongással, vagy gyáva, hiú és Sértődött aszkézissel. Egyiket sem bírja, dacosan és végzetesen Jelel minden sértésre. A test csak az őszinteséget birja. (Márai Sándor). 37
