Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4-5. szám
Inkább... Zuhog чс cső. A háziasszony marasztalja a vendéget! — Ne menjen Maradjon itt ebédre! — Ó. köszönöm, de annyira mégsem esik. Egyszerűbb. — Mondd csak, ha valamit helytelenül csinálsz, elmondod a feleségednek' — Minek? Ő szokta azt unó sélni ne vem. Örökséq. — jvlsfi i p lem örököl л* j? eszét. — Elhiszem. Az enyém még megvan Sakkozás. — Cigány, miért, vagy te ide bezárva? ...................... — Sakkoztam • Sakkoztál?-- Hát igen. Leütöttem a parasztot és elvittem a lovat... Természetrajz. ,—, Papa, .ini az a kolibri? — Mi Lene? Egy megbolondult ha.: , — Az nem élhet, mert a könyvben az van, hogy virágokon szálldogál. — Nem mondtam, hogy bolond? Meglepetés. Papa: — Na kisfiam,, holnap kapsz egy kis testvérkét. Örülsz neki? Gyerek: — Nagyon örülök, de előbb szóljál anyunak is, nehogy ugyanúgy összeszidjon, mint mikor a kiskutyát hazahoztuk. Ez is meqoldás? — Mondja, uram, maga a Mancika völeqénye? — Nem kérem... — Nagy szerencséje van. Sajnáltam, hogy olyan gyakran együtt láttam azzal a kis buta fruskával. Hogyan szabadult meg tőle? — Elvettem feleségül... Hát... tudod... még el kell teljen egy kis idő... hogymondjam... hát tudod... öt év, az nem is olyan kevés... na de azért lehet hogy hamarabb is... — Lehet...?- Lehet, hát? Persze hogy lehet. Azok is emberek, ott... Dadogott, köhögött szegény kupec. Odament a pulthoz. — Adj már egy pohárral, Istenit a fejednek — förmedt az örményre — az ember nem bírhatja ezt, csak úgy... A kislány bizonytalan léptekkel követte. Egészen a pultig. — Mondja... be van zárva, igazán? A kupec felhajtotta az italt, arca kivörösödött tőle. — Be — mondotta rekedten. A leányka még közelebb lépett hozzá. Egészen közel. Úgy nézett a sovány borostás arcra, tiszta, aggódó kék szemeivel, mint egy apostolra.- Bezárva? Ketrecbe? Ólba? A kupec elnevette magát. Az örmény is nevetett. Az ember nem állat, hallod-e? Egy nagy házban lakik, ahol sokan vannak, még olyanok, mint ő. Dolgoznak is. Kertben, műhelyben, ahol kell. — Értem... — mondotta a kislány komolyan és bólintott. Lenézett a földre, mintha gondolkozott volna a hallottakon. A kupec inas keze ráereszkedett a kendős kis fejre. — Hát aztán csak eredj haza, hallod-e s csináld tovább a dolgodat ügyesen, mint eddig. Aztán ha kinő a fű, eredj el az apdrenyászai Gyurkucához s megkapod a kecskéket, meg a bárányokat. Hát igy. Ne félj semmit, hazajön apád is egyszer. Komolyan hallgatta a gyermek a szavakat, majd bólogatott néhányszor rájuk. Aztán halkan fölsóhajtott, elrendezte karján a kapott ruhákat, az apróságot a tarisznyába tette s mikor mindezzel elkészült, fölnézett még egyszer a kupecre. — Hát Isten fizesse meg. Köszönöm szépen. Azzal megindult, ki az ajtón, át a falun, vissza az Urszuba. Rendre kinyílt a tavasz is, mint egy imádság. Először csak a rigók szólaltak meg reggelente. Aztán később, úgy április vége felé, már esténként is tilinkóztak, napnyugta után, a patakpart bokrai között. Hangjuktól a füzek sorra kibontották barkáikat s a nappal megolvadt hóié egész éjszaka zúgott az Urszun lefele. A verőfényben meglengették szerény virágaikat a mogyorók is és ekkor már ott ült a patak kövein a vízirigó, és úgy fürkészte a rohanó viz titkát, mintha a tavaszt kereste volna benne. Ott is volt a tavasz. Nem lehetett tudni pontosan, hogy hol: a hegyeken-e, vagy a patakok völgyeiben, de valahol ott volt. Ezer kis hang jelezte, ezer kis moccanás. Mint az üverek hóhátát a sok lefutó kis csermely: úgy törték föl a csönd páncélját is ezek a titokzatos kis zajok. Egy madár pittyegése. Ahogy egy meghajlott ág fölszabadult a hó alól, s a magosba vetette magát. A vizek. Alig hallható percegés, amivel a rügyek vetik le magukról a tél burkát. Az a zajtalan nesz, amivel a hó alól fölszabadult avar lélegzeni kezd. Ahogy a rothadás és a penész szagát kirázzák magukból a zsöngén fölegyenesedő fűszálak. Minden. Egy este aztán megjött a szél. A falu felől jött, és tele volt valami lomha langyossággal. Napsugarak meleg illatát hozta és egy csapat pinty szállt fölfele vele. Megültek a bükkfák ágain. A bükkfák sóhajtoztak. Fönt az Istenszékén nyögött a fenyves, mint a vajúdó asszony. Nagy lompos felhők jöttek dél felől. Sötétbarnák, boglyasak. Koromfeketén ereszkedett alá az éjszaka. Egyetlen csillag nem látszott, sehol. Mély volt a csönd és puha. Csak a vizek zúgtak benne, rekedtes harsogással, és néha egy-egy denevér 36
