Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4-5. szám
Kázmér bemutatta menyasszonyát a művésznőnek. S kacagott, mely kacagással zavarba hozta Katinkát, aki nem tudta: miért e nevetés, e furcsa érzelmi kitörés? Holott Marczali Hanna csak egyféle szokásból kacarászott. Sokszor a legképtelenebb helyzetekben is. Aztán Harmath Kázmért veregette vállon szavainak elismerése: — Kedves gyerek a maga Katinkája! — állapította meg s Harmath Kázmér kissé zavartan, elpirultan arra gondolt, hogy a művésznőnek e szavai célzások arra vonatkozóan, hogy nem is veszi egészen komolyan a közte és Katinka közötti kapcsolatot. Csak aféle gyerekes játéknak vagy szeszélynek tekinti. — Na, menjetek táncolni — tuszkolta őket Marczali Hanna kedvesen a táncdobogó felé. — Engem majd később táncoltat meg a költő. Ugye kedves Kázmér? Azzal tovább libbent Kopcsák tanár ur és Ekecs Tamás kíséretében. Kázmér kötelességszerüen táncolni kezdett Kilián Katinkával, csak tekintete követte a művésznőt, kinek karcsú, szép teste tovább ringott a majális sokadalmában. Ekkor kezdődött a céllövés, amelynek favoritja Gömöry Arnold és neje, Klára aszszony volt. Marczali Hanna is odakiváncsiskodott a céllövő állásokhoz, hol már javában dörögtek a fegyverek. — Arnold! Nicsak! — köszöntötte Marczali Hanna a teljes hadi, illetve vadászdiszben feszitő patikust. — És a felesége, Klára, kiről már oly sok szépet s jót hallottam! — fordult Gömöryné, Hörnbör Klára felé, ki úgy szorongatta kezében a karabélyt, mintha váratlan támadástól kellene tartania. — örülök, hogy megismerlek édesem — örvendezett a színésznő s meglepetésszerűen megölelte ás megcsókolta a zord amazont. — Szebb vagy, mint a képeken — állapította meg őszintén az ünnepélyes aktus után Gömöryné, nem minden irigység nélkül, hiszen az ő kissé túl izmos és túl kfisoortolt alakia mellett szinte kirítt Marczali Hanna sudársága. De nem volt sok idő a beszélgetésre, mert éppen a patikusra és feleségére került a sor. Előbb Gömöryné fegyvere dördült el, háromszor egymásután. (Mert nem valami komoly verseny volt ez, hanem valami régi, hagyományos lövöldözés, melynek szabályai talán akkor születtek meg. amikor még előről töltött muskétával lehetett célbalőni.) Két kilences és egy nyolcas kört lőtt Klára asszony. Gömöry Arnold meglepve nézett a feleségére, mert sokkal iobb eredményt várt tőle. Tudta, hogy felesége valamely idegesség következtében rosszabbul lőtt, mint szokott. Gömöry hosszan, aggályosán célzott, aztán elhúzta a ravaszt. Háromszor egymástán dördült a fegyvere. Két tizes és egy kilences találatot jeleztek. — Drágám! — fordult Marczali Hanna váratlanul Gömöryné felé — odaadnád a puskádat egy kicsit? Tudom ugyan, hogy fegyvert, bicskát, asszonyt nem ad kölcsön a magyar, de tégy kivételt ezúttal. Versenyen kívül szeretnék próbát tenni! Tessék — nyújtotta át némi gőggel és fölénnyel, de mégis kedvetlenül a fegyverét a patikusné. Mintha még a zene is elhalkul volna: mindenki a színésznőt figyelte. Marczali Hanna gondosan célzott — senki nem tudta, hogy egyik kedves barátjától, ki katonatiszt lévén jó céllövő volt, tanulta meg egyidőben a céllövést — és lőtt. S alig dördült el a három lövés, már a lövést ellenőrző bírák is magasra dobálták a kalapjukat: három tizes találatot jeleztek! Marczali Hanna túltett Gömöry Arnoldon is — ki talán nem vette egész komolyan a versenyt, hiszen a többi versenyzők messze mögötte voltak. Dörgött a taps, szállt az éljenzés és szájhir: Marczali Hanna nyerte meg a lövészversenyt. — Művésznő, önt illeti meg az első dij! — mondta hódolatteljesen a patikus, aki egyik csodálatból a másikba esett, s akire eddig tulajdonképpen nem tett semmi különösebb hatást Marczali Hanna színművésznő. — Dehogy! Versenyen kívül indultam! — Szó sincs róla! — tiltakozott most már a lövészverseny elnöke, Kassay nyugállományú tüzérezredes is, aki már ott állott kellő tisztelettel a verseny hőse előtt. —• Aki győztes, az győztes! — Úgy van! — helyeseltek mások is. S már körülfogták és kisérték is a művésznőt a zöld posztóval leteritett asztalhoz, melyen a dijak sorakoztak. Gömöryné körül örvénylettek az emberek és senki nem törődött vele, ki éveken át az egyetlen hősnője volt a hagyományos lövészversenynek. Csak Kassay nyugállományú tüzérezredesnek jutott eszébe. (S bár ne jutott volna!) — Asszonyom, önnek, mint a tavalyi bajnoknőnek kell átadnia a dijat a győztesnek! — jelentette ki magától értetődően s már karon is fogta a vereség miatt önmagát megalázottnak hitt asszonyt (ki legszívesebben kiszedte volna Marczali Hanna /szemeit és megtépkedte volna a haját!) s vitte a zöld teritős asztalhoz. — Az első dijat Marczali Hanna színművésznő, városunk szülötte nyerte el! — hirdette ki a nagy esemélyt stentori hangon Kassay nyugállományú tüzérezredes. — Felkérem Gömöryné nagyságos asszonyt, mint a múlt évi verseny győztesét, a dij átadására. És Gömöry Arnoldné, született Hömbör Klára, a törökverő nagy végvári Hömbörök kései leszármazottja, elfogódottan nyuitotta át a serleget Mucsik Pannának, — illetve Marczali Hanna színművésznőnek. A második dii ezüst plakettiét már a tüzérezredes adta át Gömöry Arnoldnak. S ekkor Marczali Hanna, aki a színpadon is mestere ?4
