Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
Felhívás a rokkant bajtársakhoz Bajtársak! A szabadságharc győzelmest napjaiban a Magyar Forradalmi Bizottmány Dudás József által aláirt határozatának 9-ik pontja intézkedett a rokkantak ellátásáról. A szabadságharc ideiglenesen elbukott és azóta rólunk is megfeledkezett mindenki. A világban szétszórva, magunkrahagyatottan, szükséget szenvedve, testileg-lelkileg felőrlődve nézünk a kilátástalan jövő elé. Nehéz helyzetünkön sürgősen segíteni kell, és megvan a lehetőség helyzetünk megjavítására, ha egyesítjük erőinket. Azért kérünk minden szabad földön élő rokkant, betegség vagy öregség következtében csökkent munkaképességű vagy munkaképtelen bajtársunkat, hogy levélben azonnal vegyék fel velünk a kapcsolatot. Címünk: John Vass, 164 Sunnyside Ave., Toronto, Ont., Canada. * GEORG WEBER, a hires német történész, П. Vilmos német császárnak volt a nevelője. Egy alk alommal megkérdezte a kis herceget: — Királyi fenséged, lenne oly kegyes arra méltatni, hogy megmondaná, melyik évben fejeződödtt be a harmincéves háború? Vilmos herceg sokáig gondolkodott, majd habozva mondta: — 1643-ban. — A harmincéves háború valóban öt évvel később, 1648-ban fejeződödtt be — mondta a tanár. — De amennyire csodálatos királyi fenséged válasza, annyira elárulja égő hazaszeretetét, mert az országnak valóban jobb lett volna, ha a borzalmas háború öt évvel előbb fejeződött volna be! — Melyik az az ember? — Ez ni, — mutogattak többen is Tóderikra —- megmondta már reggel, hol kell keresni. Pedig nem is idevaló. Most jár itt először. A báró ránézett Tóderikra, nézte, aztán megkérdezte. — Hogy hívnak téged? — Tóderik. — Soha nem hallottam a nevedet, — csóválta meg a fejét — nem vagy idevaló? — Nyáron jöttem, uram. — S hol laksz? — Itt lent a patakon — mutatott az Urszu felé Tóderik. A báró összeráncolta a homlokát Emlékezni kezdett valamire. — Várj csak. Valamit mintha hallottam volna rólad. Egy furcsa házat építettél az erdőben. Igaz-e? Tóderik megrángatta a vállait. — Akinek furcsa, legyen furcsa. — Kerek, vagy mi a fene? — Az hát! Kerek! Olyan mint a méhkas! — szóltak közbe néhányan az emberek közül. — Hát aztán? — mordult föl bosszúsan Tóderik — mi bajotok vele? Olyan, amilyen. He! —Majd megnézzük holnap, ha átmegyünk a Macskakőre, - döntötte el a báró — de ha csúnya a házad, akkor el kell takarítsad az erdőmből, érted? Az emberek nevettek, Tóderik morgott valamit. Ekkor jött vissza Mitru a kutyával. Izzadt volt, és lihegett. Az emberek köréje gyűltek. — Na, meg van a disznó? — nézett rá sötéten Éltető ur. A hosszú ember még lihegett párat, aztán levette hegyes kucsmáját, s leverte róla a havat.- Visszamentem a nyomán egészen az Ulmu fejéig — mondotta, de nem nézett az urakra — huslövése van, valahol hátul, úgy látszik. Nem állt meg egy percre sem, sehol. S az Ulmu fejénél már alig vérzett. A havasi király szúrós fekete szeme vizslatva figyelte a plájász arcát, úgy hogy az elvörösödve kezdte vakarni bocskoráról a ráfagyott havat. — Jobbról vérzett, vagy balról ? — Jobbról... A szúrós szemek villantak egyet. — Nem ... balról... azaz ... jobbról is kicsit, balról is kicsit... — dadogta belezavarodva Mitru, s még jobban izzadt, mint azelőtt. Éltető ur sziklakemény arccal nézett a plájászra. De csak egy pillanatig. Aztán legyintett, és elfordult tőle. — Jó na — dörmögte bozontos bajuszába — a többit már tudom. Hanem ha már hazudsz, annyit megtanulhatnál, hogy a huslövés nem vérzik sem jobbra, sem balra, hanem egyenesen lefele csöpög. Tehát alatta van a vér. Érted? Elmehetsz. Mitru vörösen tántorodott a hajtők közé. Dörzsölte a homlokát, és káromkodott a fogai között. — Essen a nyavalya az ilyen rohadt disznóba, csak megjáratja az embert... A szürkület elnyomta már a havast, mire az Ulmupojáni esztenához értek. A patakokon átvette uralmát a köd. Fagy reccsent a gerinceken és a csillagok borzongva bújtak elő rendre az estéből. Folytatjuk---------18
