Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
Azután felemelte Szille a másik kezét és erre valamennyi szúnyog csak volt a tavak felett és valamennyi béka csak volt a tavakban és valamennyi tücsök csak volt kereken a dombokon, mind ráemlékezett az Ígéretére és egy szempillantás alatt muzsikálni kezdett, olyan, de olyan csodaszépen, hogy a viz elsápadt és a hold lehunyta a szemét. És ez eddig mind nem volt varázslat, mert ez mind egészen rendes megállapodás volt Szille és a nád, a szúnyog, a béka és a tücsök között. De ekkor Szille intett a madaraknak — és itt kezdődött az a különös kicsi varázslat, amiről mondottam már, hogy csak olyan fél-varázslat volt, — mert erre az intésre, valamennyi madár, ami csak ott volt, egyszeribe táncolni kezdett a tocsogóban úgy, mint ahogy ezt soha egyikük sem tanulta eddig. Táncoltak a hosszú gémek és a komoly búvárok, táncoltak az ügyetlen vadkacsák és a hetyke bibicek, mindenki táncolt, csak éppen a bölömbika nem, aki távolabb állott és újra csak azt mondta, mogy “Mbu”, mert neki is nagyon tetszett ez a játék. És a kígyó sem táncolt, hanem bosszúsan elbújt egy zsombék mögé, mert neki meg egyáltalában nem tetszett ez a játék. És Szille sem táncolt, csak mosolygott és ujjaival titokzatos jeleket rajzolt a levegőbe. És táncoltak a madarak mind és a nád, meg a békák, meg a tücskök, meg a szúnyogok muzsikáltak, végig, amíg csak a hold fönt volt az égen, sőt még táncoltak és muzsikáltak volna azután is, de Szille intett nekik és abba kellett hagyniok a dolgot. És Szille oda fordult a madarak felé és megkérdezte tőlük: — Szeretitek ezt a játékot, madarak? . . . — Szeretjük! — felelte egyszerre minden madár. És Szille újra megkérdezte: — Nádak és szúnyogok és békák és tücskök! Szeretiteke ezt a játékot? ... — Szeretjük! Szeretjük! — felelték a nádak és a szúnyogok és a békák és a tücskök. — Hát ezt ezentúl igy fogjuk csinálni, valahányszor feljön a hold és senkinek sem lesz ideje unatkozni akkor. — Mbu! Ez nagyon bölcs dolog! — mondotta a bölömbika a tocsogó sarkán, aminthogy valóban bölcs dolog is volt. De ekkor megszólalt a kígyó a zsombék mögött. — Hohó, csakhogy nekem egyáltalán nem tetszik ez a játék, — mondotta — és ki engedte meg neked, hogy olyan játékot tanítsál a madaraknak, ami zavarja a mások éjszakai nyugodalmát? . .. És ekkor megmozdult a bölömbika, aki eddig mozdulatlanul állt a tocsogó sarkában, előbbre lépett és igy szólt a kígyóhoz: — És ki engedte meg neked, kígyó, hogy királyválasztásra tanítsd a madarakat? ... Csak ennyit kérdezett a bölcs bölömbika és a kígyó nem felelt rá semmit, csak sziszegett, ahogy azt a kígyók szokták és visszacsúszott a zsombék mögé. Szille pedig felállott a tavirózsában, ahol eddig ült és ezt mondotta: rom, jóllakok azzal a mézzel, ami a virágokban van s ha aka— Jó kedvem van és azt csinálok, amit akarok. Ha akarom, táncolni tanítom a madarakat. Most pedig csónakázni akarok. Azzal tapsolt s a Kosztrus előbujt a vízből és hozta a kicsike kagylót. Szille pedig beleült a kagylóba és elihdultak a tavon végig. És valamennyi hal csak volt a tóban, kisérte őket. És attól kezdve mind a mai napig, valahányszor a tavak fölött lemegyen a nap és feltűnik Álomhozó, a csillag, a madarak összegyűlnek a legnagyobb tocsogónál. Mikor mind együtt vannak, a bölömbika bedugja csőrét a vizbe és hangos, mély szóval igy szól: — Mbu ... És erre feljön a viz színére egy titokzatos tavirózsa és a a vénség — de fizetned kell az italért. A hangodat akarom érte, a csengő, tiszta, ezüstös hangodat. A bűvös ital, amely megszabadít halfarkadtól, egyúttal a hangodat is elnémítja. Az most már enyém marad örök időkig, te pedig majd lásd, hogyan boldogulsz nélküle. A hableányka bólintott és átvette az italt. Szinte maga sem tudta, hogyan került ismét haza, hogyan vett könnyes búcsút alvó testvéreitől, kertje virágaitól s hogyan jutott el a tenger felszínén lebegve a királyfi kastélyáig. De az első hajnali napsugár már ott találta a márványlépcső alján, könnyű cipőcskébe bujtatott karcsú lábbal, reménykedő szívvel és hangtalan ajakkal. Itt talált rá a királyfi is s nagyon megtetszett neki a gyönyörű néma gyermek. Szép ruhákat adatott rá s mindenüvé magával vittte, mintha csak hűséges apródjával kisértette volna magát. — Minden jól van igy — gondolta a kis hableány — mellette vagyok és láthatom. 'Bárcsak itt maradhatnék örökké. De egy nap a királyfi ismét hajóra ült s díszes kíséretében magával vitte kedves apródját is. Lengő zászlók és zengő harangok ünnepelték a királyfi jöttét az idegen ország fővárosában, mert hiszen a hableányka most tudta csak meg, a királylány vőlegénye volt az érkező, s már ki is tűzték az esküvőjük napját. Ezen az éjszakán a hableányka könnyes szemmel ült a hajó fedélzetén. Egyszerre két testvérét pillantotta meg. Szép, hosszú haj helyett rövidke fürtök libegtek arcuk körül. — Odaadtuk hajunkat a boszorkánynak — súgták — s ezt az italt hoztuk érte. I- tasd meg a királyfival, ettől eszméletét veszti, te pedig visszakapod halfark adat. Akkor lehozhatod őt kastélyunkba és boldog lehetsz vele. — Nem akarom —- tünő-89
