Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
sedéssel ért haza “keynérkereső” útjáról. Kabátja zsebéből gyűrött sárga cédulát halászott elő. — Nézzétek! — kiáltotta már az ajtóból. — Egy repülőgép dobta le! Úgy kapkodtuk, mint a cukrot. Aki ügyes volt, annak jutott! ... A kis sárga cédulákat a miskolciak küldték: “Budapestiek! Veletek tartunk! Mi itt fegyverrel őrizzük a villamosberendezéseket és zavartalanul biztosítjuk az áramszolgáltatást a lakosság részére. Munkásaink sztrájkban állnak, a végső győzelemig!” Mari lelkesedése Édesre is átragadt. — Ez nagyszerű! A repülőgép csak a honvédségtől lehet. Velünk vannak ők is! Velünk van az egész ország! Csak tudnánk mi is segíteni valamit... Alig tudok itthon ülni. — Én is. Átmehetek Spitzhüttel nénihez? —• kérdezte Mari, rögtön kézzelfogható valósággá váltva elgondolását. Azt nem is tartotta fontosnak, hogy megemlítse: Spitzhüttel néni, szomszédos öreg barátnője egyenesen felszólította erre a látogatásra most, a sorállás közben. Lekváros gombócot főz ebédre. Lehetetlen, hogy ebből Mari kimaradjon ... — Mehetsz. — bólintott Édes, mert jobban szeretett most egy kicsit egyedül maradni gondolataival. A szobában megállt Sanyi ágya előtt. Lélegzetét is visszatartotta, hogy jobban hallja a fiú kapkodó, egyenetlen légzését. Milyen piros most az arca! — Nézte ijedten, mert látta azonnal: a tegnapi sápadtságot nem az egészség pírja váltotta föl. Megfogta fia pulzusát: száztiz! S a hőmérő harmincnyolc-hetet mutatott — délelőtt. Meg kell néznie a kötést, ha fel is ébred Sanyi! A legrosszabbtól tartott: a vállseb gyulladásától. Óvatosan lebontotta a kötést. A seb nem volt pirosabb, mint tegnap, hála Istennek! Talán csak megfázás, talán az izgalmak hatása... Sanyi hirtelen megfordult, és hadonászó balkezével kiütötte Édes kezéből a fertőtlenitővizes lavórt. Nem volt magánál. — Várjatok! — kiáltott, nyitott szemmel. — Várjatok! Ne lőjjetek! Szabó bácsi... — Hangja sirósra vált, mint a kisgyereknek. — Én a motorházra akartam. Hogy vérzik .. . hogy vérzik ... Elcsendesedett és légzése most nyugodtabbá vált. Édes óvatosan feltörölte a vizet, rendberakta a szobát, de gépies volt minden mozdulata. — Legalább ne érezne fájdalmat, szegénykém — gondolta könnyes szemmel, s minden percben az ágyhoz futott. Még egy párnát gyömöszölt Sanyi izzadt feje alá. Nehogy tüdőgyulladást kapjon a gyerek ... Gyógyszert készített a szekrénykére — majd megissza, ha felébred. — Milyen jó volna egy citrom! — gondolta újra, vágyakozva az elérhetetlen kincs után. — Egy kis limonádé hűsítené kiszáradt száját.. . Nem tudott már nyugton maradni. Foltozást véve az ölébe, kinyitotta a rádiót. Legalább igy tartsa a kapcsolatot az utcával, az emberekkel... Ismeretlen bemondó hangját hallotta. A lehalkított készülékben is olyan izzón, olyan lelkesen tört át az eddig elfojtott Gondolat, hogy Édes kezében megállt a munka, és mozdulatlanul meredt a rádióra. “ ... megyünk s valami láthatatlan áramlás szivünket befonja ... Akadozva száll még az ének, de már miénk a pesti utca! Nincs más teendőnk, ez maradt, csak ez maradt már menedékül, Valami szálló ragyogásként, valami szent lobogás készül...” — Istenem ... — suttogta Édes, mert mást nem tudott mondani. Kezét összekulcsolta, görcsösen, s a szivéből indult forróság két könnycseppben gördült lefelé fáradt arcán. — Istenem... “Piros a vér a pesti utcán . . . Munkások, ifjak vére az. Piros a vér a pesti utcán ... S belügyminiszter, kit lövetsz, kire lövettek összebújva ti megbukott miniszterek? Sem az ÁVH, sem a tankok titeket meg nem védenek! S a nép nevében, aki fegyvert vertél szivünkbe, merre futsz? Véres volt a kezed már régen Gerő Ernő, csak ölni tudsz!... Betyár vidám csaholása vágta ketté a vers sorait. Mari robogott be, homlokába hulló fürtökkel, nevetős szemmel, friss hideget hozva a szoba melegébe. — Olyan beteg-szag van itt! — szimatolt fitos orrával kíméletlenül. — És mért van ilyen sötét? Már kattantotta is fel a villanyt, és Édes kis sóhajjal zárta el a rádiót. A következő pillanatban már mosolygott Mari szeles mozdulatain. — Hiszen... neki van igaza. Nem szabad visszanézni. Ezentúl másként lesz! Nincs már ÁVH és nincs Gerő Ernő. Nagy Imre valóság és Mari is, aki nem veszi észre a piros vért a pesti utcán, csak azt. hogv nincs tanitás, és egész nap azt csinál, amit akar! Sanyi sokat forgolódott, vizet kért és késő este, mintha nem is ő lett volna, aki egész nap kínzó álomképeivel viaskodott, józan hangon megkérdezte: — Apa nem telefonált még? — Nem. — felelt Mari. és rögtön ugrott, megigazítani Sanyi párnáiét. Csupa készség volt. — Akarsz egy kis teiet? Friss kenyeret? Felolvassak neked Robinzonból? Sanvi halvánvan mosolygott. — Teiet is kérek, kenveret is, de Robinsont nem. Már néevszer olvastam . . . Kasza Peti nem volt itt? Soká aludtatm? Gondolatai minden összefüggés nélkül röppentek ide-oda. — Lázam van, Édes ? — Van, de nem komoly ... — Akkor reggel fel is kelek. El kell men78
