Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
nem a fiukhoz, ha azok nem jönnek. — Dehogy mégy! — Tiltakozott Édes ijedten. —- Apa azt mondta, itthon légy, mig vissza nem jön. A karod nincs jól még... Valaki megütheti. Sanyi nyelt pár korty tejet, aztán étvágytalanul eltolta magától. — Nem vagyok éhes. Vajon mit csinálnak a fiuk? ... Valaki csengetett. Igaz Laci édesanyja volt, kövér, kedélyes asszony, olyan könnyen siró, könnyen nevető fajta, amelyik kicsit kislány marad még negyvenéves korában is. Eleme volt az ujságolás, hirszerzés, párnás arca csak úgy sugárzott, ha elsőnek mondhatott valami újságot. — Sándor telefonált! —• kiáltott éles hangon már az ajtóból. — Azt üzeni, jól van, ne aggódjatok érte. Rengeteg munkájuk van, egész éjjel dolgozni fognak. Holnap újra megpróbál hívni. Hogy vagy, Sanyikám? Leült az ágy szélére, otthonosan, s beszélt, beszélt, fáradhatatlanul, párnás kezét hol tömött hajához emelve, hol ölében nyugtatva. Itthon érezte magát, az évtizedes barátság meghitt körében. — Tudjátok, milyen nagyszerű dolgok történnek szerte az országban? Azt mondták ránk mindig, hogy azért nem jutunk előbbre, mert széthúzunk, s ahelyett, hogy egymást segítenénk, csak marni tudja egyik magyar a másikat. . . . Hát ma beszéltem egy győri asszonnyal, azt mondja, náluk alaposan elintézik azt, aki a forradalmi nehéz helyzetet akarja kihasználni. Tudjátok, mindig vannak vámszedők, akik mások nyomorúságából akarnak hasznot huzni... Ott is akadt egy asszony, aki a piacon hat forintért árulta a tejet, s aki ezen megütközött, annak azt mondta hetykén: “Ha nem tetszik, lelkem, igyék vizet!” Most mondjátok, milyen arcátlan! . . . Meg egy másik, aki harminc forintért akart eladni egy kiló kacsát. Dehát vesztükre tették, mert megjelent két fegyveres szabadságharcos a piacon, aztán az árdrágítók holmiját ők maguk árulták ki, rendes áron, s az árát leszámolták a méltatlankodó asszonynak. “örüljenek, — mondták nekik — hogy meg nem verik magukat a többiek, mert meg is érdemelnék .. — Ó, itt is vannak ilyenek. — Szólt Édes, csakhogy éppen mondjon valamit és elnyomott egy ásitást, mert már tizenegy felé járt az idő. Igazné azonban nem mozdult addig, mig el nem mondta legújabb híreit. A kacsadrágitókról átugrott egy-két világrészt és folytatta: — A külföldi híreket nem szoktátok hallgatni? Izraelben is zavargások vannak. Forr a világ, hiába! ... Egyiptom ellen törnek, a Szuezi csatornát akarják elfoglalni. Ezzel torolják meg az egyiptomiak korábbi támadását. Vajon mit szól ehhez Anglia, meg Amerika? Tudjátok, — fészkelődött a jó néni, bölcs politikai fejtegetéseit folytatva — ezek az egyiptomi zavargások jöhettek volna később is! A mi ügyünk mégiscsak fontosabb, és a Nyugatnak elsősorban az orosz támadással kéne most törődni, nem a Szuezi csatornával! Édesnek ilyemi sohse jutott volna eszébe, s ezt őszintén meg is mondta: — Nem ismerjük mi a magas politikát, Terikéin. Én meg vagyok győződve róla, hogy az orosznak úgysincs más választása, mint békén hagyni bennünket. Hiszen másként az egész világ előtt be lesz bizonyítva, hogy csupa hazugság a sok beszéd a kis népek szabadságának megvédéséről, más államok függetlenségének tiszteletbentartásáról, meg a többiről, amiről a kommunista szemináriumokban anynyit beszéltek... —- Bár igazad lenne! — sóhajtott Igazné, és szedelőzködni kezdett. Aztán visszaült újra, egymásba kulcsolva kezeit. -— Én nem tudok úgy bízni a szavukban. Azt mondom, amit a szabadságharcos fiuk, meg Laciék mondanak az egyetemen: akkor hiszek, ha tudom, hogy az utolsó ruszki katona is kitette a lábát az ország határán. Édes még vitatkozni próbált: — Hiszen már a repülőtereket is arra használják, hogy családjaikat vigyék kifelé az itt állomásozó tisztjeik! — A repülőtereket? — tette csípőre harciasán a kezét Igazné. — Hogyisne! Elég lenne a magyar kormány, ha ezt megengedné. Tudod, én mit csinálnék? Éppen a repülőgépeinken tartanám legjobban a kezemet. Megbízható pilótáknak adnám át, hogy a levegőből kisérjék ezeket a minden hájjal megkent gazfickókat a határig, vagy még azon is túlra, méghozzá bombával megrakodva! Csak azért, hogy biztosak legyünk a dolgunkban ... Tudod, Erzsikéin, a magyar gavallériára már ráfizettünk néhányszor. A ruszki tiszt-elvtársnéknak is jó a marhavagon hazamenni, mint ahogy jó volt szegény férjeinknek, meg fiainknak, meg magunknak is az ostrom után... Hogy igy feltüzelte magát, alig vette észre, hogy Mari már bóbiskol az asztal mellett, s hogy eltelt az idő a nagy politizálásban. Dehát igy ment ez mindenütt, az emberek egyszerűen képtelenek voltak egyszerű, köznapi dolgokról beszélgetni. Minden asszzony és férfi megvitatta, mit tenne ő, ha hirtelen kezébe kapná az ország vezetését. Egy kérdésben nem volt eltérés: mindegyiknek első dolga lenne a megszálló csapatok azonnali kiebrudalása az országból. Végül azért Igazné is magára kapta a kabátját újra. — Nohát, szervusztok, drágáim, aludjatok jól, majd csak jóra fordul minden. Ezen dolgozik bent Lacikám is, és nagyon bizakodik. No, meg Sándor is megteszi, ami tőle telik. Mi, asszonyok, csak a háttérből nézhetjük, mi történik. De azért, — tette hozzá vágyakozva — ha fiatalabb volnék, én sem tenném le a puskát a kezemből, mint a bátor diáklányok, akiknek minden felszólítás el7?
