Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1959-02-01 / 2-3. szám

szaladt fel a lépcsőn, mintha fruska lett vol­na, és szó nélkül, valami csodálatos asszonyi ösztöntől vezetve, azonnal megtalálta a gye­­rekszobát. Snooky ágya felől eltorzult, ful­dokló hörgés hallatszott. — Torokgyík, — mondta Dveine Blanche, és megkezdte harcát. Jól vezetett harc volt. A tántorgó fiatal asszonyból és a megrémült kis cselédlányból álló elégtelen seregét remekül vezényelte. — Meleg vizet hozzanak, sokat! Devine Blanche felgyürte ujjait. Meleg borogatások. Tépjenek el egy le­pedőt, bármit. Van egy petróleumkályha? Egy tál forró vízre van szükségem, hogy a gyerek a gőzt lélegezze be. Ha ez nem elég, kinyitunk felette egy esernyőt, ráborítunk egy lepedőt és az alatt tartjuk a tálat, hogy gőzben fürödjék. A fiatal asszony, sápadtan, remegve kö­vette az utasításokat. Devine Blanche rápil­lantott szeme sarkából: —Megtiltom, hogy most rosszul legyen! — parancsolt rá. A harc folytatódott. A kezdetben oly fé­lelmetes lélegzés lassan megnyugodott. Devine Blanche egy pillanatra sem állt meg. Csak mi­kor a gyerek csendes pihegéssel elaludt, ak­kor ült le megnyugodva. A kicsit betakarta, még egy utolsó elégedett pillantást vetett a párnára, csak aztán fordult a teljesen kime­rült fiatalasszony felé. — Jobban van. Holnap megkereshetjük az orvost, de nem hiszem, hogy szükség lesz rá. A fiatalasszony az ágy másik vége felől átjött Blanche mellé, és hosszan ránézett. — Én elvesztettem a gyerekemet, — szólt csendesen Blanche. A fiatalasszony egy kis, artíkulátlan hanggal ejtette fejét Devine Blanche széles mellére.-—Most megyek, — mondta Blanche. A fiatalasszony felemelte a fejét, kitá­gult szemekkel meredt rá: — Elmegy? Oh, könyörgöm maradjon1 Úgy félek! S ha megint rosszabbul lesz! Az a borzalmas hörgés! — Ha akarja, maradok. — Istenem, nagyon kérem! Megcsinálom az ágyát, lefekhet. — Nem vagyok álmos. Sohasem alszom sokat. Kint maradok a hallban, ott ég a vil­lany. Menjen, feküdjék le. Én fent maradok és vigyázok. Adjon nekem valami olvasniva­lót, valami meghatót. Az éjszaka lassan telt. Snooky nyugod­tan aludt kis fehér ágyában. A hallban ott ült Devine Blanche, s úgy tett, mintha olvas­na. Időnként felkelt, lábujjhegyen bement a hálószobába, a kis ágy fölé hajolt, hallgatód­­zott, figyelt, aztán csendesen, elégedetten visszaült. A fiatal férj másnap megjött, hóviharról, vonat megrekedésről mesélve. Blanche meg­nyugodva sóhajtott fel, mikor meglátta kony­hája ablakából. Úgy nézett most át a szom­széd házra, mint a tulajdonára. Szeretett volna Snookyról hallani, de nem mert átmenni kér­dezősködni. Várt. A fiatalasszony elmesélte férjének, mi történt e borzalmas éjszaka alatt. A fiatal férj nagyon megharagudott. Haragszik és csodálkozik, — mondta, — Snooky nem lehetett olyan beteg, mint ahogy mondja. — Nézd meg! Teljesen jól van. Ezt az asszonyságot áthivni! —■ Jó, ő nem akar ke­gyetlennek látszani, de meg kell, hogy értse, ezzel az asszonnyal soha többé nem beszél­het. Soha többé! S a fiatalasszony másnap elment a fér­jével; Devine Blanche az ebédlő ablakából látta őket elhaladni, és a kifogással, hogy levélszekrényéhez megy, kiment egész a ka­puig. A küszöbön állt, mikor a fiatalasszony férje karján elment mellette. Tovább ment, — sápadtan ugyan — de egy pillantás, egy mozdulat, egy szó nélkül. S aztán bekövetkezett a furcsa dolog! ..Devine Blanche arcán megjelent egy te­kintet, szemét összehúzta, ajka keskeny, rosszindulatú vonallá merevedett, állkapcsa megfeszült. Ez a tekintet az elképzelhető legcsunyább volt. Aztán szája mosollyá tor­zult — ha egyáltalán mosolynak nevezhető, mikor valaki megmutatja fogait. Két nap múlva az utca sarkán álló ház­ban nagy volt a jövés-menés. Függönyöket vettek le, bútorokat csomagoltak, szőnyege­ket göngyöltek. A szállítókocsi elvitte Devine Blanche otthonát.- Jól tudtuk, hogy nem fog kitartani. Ennél a fajtánál nem következik ez be soha! Edna Ferber. A VILÁGI MÉLTÓSÁGRÖI A világi méltóság aranyfüst és játék­pénz; de az emberi méltóság szinarany va­lóság. — Miért játszol hamis pénzért, mikor Isten megtömte zsebed szinarannyal ? AZ IGAZSÁGOSSÁGRÓL Bárkivel állsz is szemközt, tudjad, hogy csak ember, akinek a nagyságra egyetlen jogcíme van: az igazságosság. Mindegy, mit mond, mit tud, mi a rang­ja? — Csak akkor van joga ahhoz, hogy em­bernek tartsad, ha legyőzi magában a hiúsá­got, a vágyakat, a gőgöt és a kapzsiságot s igazat szól ügyedben és a világ ügyében, melyről éppen beszéltek. — Minden más le­het tetszetős, vagy megnyerő, de téged ne fe­lemlítsen meg és ne is kisértsen. (Márai Sándor.) 68

Next

/
Oldalképek
Tartalom