Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
nap reggel valami igen kellemetlen történt: az asszony, aki mellett helyet mutattak neki, íagyos pillantással végigmérte, aztán jó hangosan felkelt és a hajó másik oldalára ült át. Devine Blanche arca lángba borult. Soha többet nem jött a templomba, annak ellenére, hogy láttuk nála egyszer-kétszer a lelkészt. Blanche korán kelt, mint mindnyájan: nyáron kint láttuk a még harmattól csillogó kertben. Halványkék háziruhája a zöld almafák hátterével hatalmasnak mutatta. A szomszéd asszonyok puritán szigorral nézték pongyoláját és megbotránkoztatónak találták. Talán az is volt? De oly nehéz hosszú évek szokását egyszerre elveszteni! Devine Blanche igazán nem látta a rá szegezett tekinteteket. Sajnálom, hogy egyikünk sem állt meg kerítése mellett jó reggelt kívánni, és kisvárosi szomszédasszony szokás szerint megjegyezni : — Micsoda meleg, már ilyen kora reggel, mi lesz még délben! De semmi ehhez hasonlót nem tettünk. Azt hiszem, estéit nagyon magányosnak kellett találnia. Nyári estéken kis városunk zsongott a családi beszélgetésektől, szomszédi tere-ferélésektől. A napi meleg után jól esik az embernek kiülni kertjébe, a város mozgását figyelni, az elhaladókkal egy-egy szót váltani. Azóta már sokszor kérdeztem magamtól, vajon mit gondolt rólunk Devine Blanche 'ezeken az estéken. Nehéz lehetett neki, aki azelőtt betett zsaluk mögött élt, most kiülni a kerjébe, mindenki pillantásának kitéve; mégis mepprcbálta a verandáján, onnan szemlélt bennünket csendben. Egy szép reggelen, úgy szeptember elején, konyhája ablakából friss sütemény illata szállt ki. Már az illat elképzeltette velünk a sütőből frissen kikerült ropogós diós kifliket. Snooky, vörös ruhácskájában, kis sapkájával a fején, beleszagolt a levegőbe, s usgyi, lecsapva homokos vedrét, a kerítés mellé szaladt. Lábujjhegyre ágaskodva lesett át a deszkák között. Devine Blanche, pillantását a munkából felemelve, meglátta a várakozó szöszke fejet. És Snooky, a kis ravasz, párnás kacsóit emelgetve, barátságosan átintegetett. Devine Blanche visszaintegetett. Felbátorítva, Snooky vadul rázta mindkét kezét a deszkák felett. Blanche egy pillanatig habozott, azán szekrényéhez lépett, és kivett belőle egy tiszta, kis fehér tányért. Kiválasztotta a három legropogósabb süteményt, rátette a tányérra és gyorsan odavitte a győzelmesen mosolygó Snooky felé. Mosolygó ajakkal, lágy pillantással nyújtotta át a vágyakozó kezek felé. — Snooky! — kiáltotta egy éles hang, Snooky! — egy megrémült, dühös hang.- Jössz ide, azonnal! És hozzá ne nyúlj ahhoz ! Snooky, ujját elbigyesztett szájába téve, ellenállt. — Snooky! Nem hallod? És a Nagyon-Fiatal-Feleség szaladt le a konyhalépcsőn. Snooky szomorú tekintetét még mindig a süteményen tartva, nagy lassan elballagott. Anyja, ajkát összeszoritva, villámíó szemekkel hurcolta be a házba, biztonságba ! Devine Blanche a kerítés mellett maradt, kezében a tányérral. A csészealj lassan félredőlt, és a három ropogós dióskifli lecsúszott a fűbe, Devine Blanche rájuk meredt egy pillanatra, aztán hirtelen megfordult, besietett a házba és magára zárta az ajtót. Ebben az időben láttuk, hogy sokszor van távol otthonról. A kis fehér ház néha hetekig üresen állt. Tudtuk, hogy elment a városból, mert a hordár elvitte a bőröndjét. A mindent sej tők pillantásával néztünk össze. Az újságok halomszámra porosodtak kapuja aljában, de amikor visszajött, nyitott ablakok mögött mindig nagytakarítást rendezett; bekötött fejjel láttuk porrongyát kirázni, padlót sikálni. Rettenetes energiát ölt bele ezekbe a takarításokba, — mintha ez lett volna a biztonsági szelepe. És ránk köszöntött egyszer egy havas, szeles, borzalmas éjszaka, egy olyan vihar, amiről másnap az újságok megemlékeznek, mikor vonatok rekednek a hóviharban, elakad a posta, sürgönydrótokat szaggat le a szél. Éjfél után lehetett, mikor Blanche ajtaján erősen dörömböltek. Devine Blanche, aki kemencéje mellett elaludt, ijedten rezzent fel. A kopogás megijesztette, de azért felkelt, kezét szivére szorítva, szemével valami kiutat keresve. Ismerte ezt a vad kopogást régről: matrózok voltak, akik ellepték lépcsőjét; vágy, kérés, fenyegetődzés rekedt hangjai.. . Mikor teljesen felébredt, ráeszmélt, hogy hol is van, felemelte a fejét és szája szögletében egy pici keserű mosollyal ment az ajtó felé. Az ütések még erősebben dörömböltek. Devine Blanche villanyt gyújtott és ajtót nyitott. A Nagyon-Fiatal-Feleség esett be a szobába. Lázas izgatottsággal ragadta meg Blanche karját, miközben a nyitott ajtón át verte rájuk a havat a szél. —- A gyerekem! A gyerekem! -— kiabált a fiatalasszony. Devine Blanche betette az ajtót és kissé durván vállon ragadta az asszonyt. — Hagyja abba a kiabálást, — szólt nyugodtan. — Beteg a kicsi? A fiatal asszony fogai vacogtak:- Jöjjön gyorsan! Meg fog halni! Will nincs itthon. Megpróbáltam felhívni az orvost. A telefon nem működik. Devine Blanche karon ragadta az aszszonyt, kinyitotta az ajtót és futva tették meg a két házat elválasztó rövid utat. Devine Blanche kövér asszony volt, de olyan gyorsan 67
