Kárpát, 1959 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1959-02-01 / 2-3. szám
abban a pillanatban, mikor a mutató tiz óra harminc percen áll. Ugyanabban a pillanatban Pierre lábai lábai átlépnek a saját holttestén. ... Az ajtónyitásban röviden megáll, körülnéz és vállatvon. Majd átmegy a füstön, ami mindig vastagabb lesz. Kívül a zsoldoskatonák elállják a bejáratot célzásra emelt fegyverrel és várnak, mig az összeesküvők megadják magukat. Pierre elhagyja a viskót, és a katonák között láthatatlanul megy át. A park A helység zárva van. A csata itt is nyomot hagyott: az ablaküvegek el vannak törve. A falak a belövésektől megrongálódtak, a táncparkett és a sétányok letört ágakkal vannak tele. Az asztalokat és székeket nagy sietve egymásra állították, részben azonban még feldőlve össze-vissza hevernek. Messziről még mindig hallatszik elvétve egy-egy lövés. Pierre és Eve egy pádon ülnek. Pierre előre hajol és könyökeivel térdére támaszkodik. Eve mellette ül, de kis távolságra tőle. Köröskörül minden kopár. Csak néhány halott bolyong a távolban ... Végül Eve ránéz Pierrere és lágyan mondja: — Még nincs minden elveszve, Pierre. Jönnek majd mások és folytatni fogják a müvedet... — Tudom. Mások. Nem én. — Szegény fiú ... — mormolja Eve kimondhatatlan gyengédséggel. Pierre felemeli a fejét, és megkérdezi: — És Lucette? Miután Eve csak némán vállatvon, most ő sóhajtja: — Szegénykém ... De a fiatalasszonyon most először vesz erőt valami a holtak egykedvüségégéből. — Még néhány évtized, — mondja békésen, — és ő is éppen olyan halott, mint mi magunk... Hiszen az egész csak egy pillanat... Egy ideig mindketten némán ülnek. Ekkor hirtelen megszólal egy hang: — Nem gondoltam, hogy itt találom magukat... Feltekintenek és a tizennyolcadik századból való aggastyánt látják magük előtt, jókedvűen, mint mindig. — Na, nem sikerült? — kérdezi. — Hatszáz halott és sebesült, — válaszolja Pierre, — és kétezer letartóztatás. 4| Fejével a fegyverropogás irányába int, és hozzáfűzi: — ... És még mindig tart... — És maguk ketten? ... Nem akartak maguk ...? — mondja az agg. — Nem, — feleli Eve, — nem, nem tudtunk . . . Látja, ha a golyó már egyszer gurul, nem lehet az irányát már megváltoztatni. — Higyjék el, hogy őszinte együttérzéssel vagyok, — biztosítja őket az agg. Látszik rajta, hogy nagy kedve volna továbbmenni. És miután éppen egy elragadó fiatal halott leány megy arra, bocsánatkérőleg mondja: — Szabad emlékeztetnem rá, hogy a klubom nyitva áll az ön számára. És természetesen a Madamenak is ... Ezzel azonnal a fiatal halott leány nyomába szegődik ... Pierre és Eve szótlan fejbiccentéssel köszönik meg a szavait. Aztán sokáig maradnak némán egymás mellett ülve. Végül is Pierre szólal meg nagyon gyengéden: — Szerettelek téged, Eve ... — Nem, Pierre. Ezt nem hiszem. — Egész szivemmel szerettelek, — biztosítja Pierre. — Na igen, talán. Dehát mi jelentősége van most már ennek? Ezzel feláll. Pierre is felkel és mormogja: — Igen, mi jelentősége van? ... Egy pillanatig egymással szemben állnak. Mindketten zavartak és hangjukból szomorú, udvarias közömbösség csendül ki. — Eljössz ebbe a klubba? — kérdi Pierre — Talán. — Nahát akkor.. . nemsokára találkozunk. Kezetfognak egymással és szétválnak. De még három lépést sem tettek, mikor két fiatal jön futva és nekik ront. Pierre felismeri azt a lányt a Laguénésie utcából, aki a vízbe ölte magát. Ez nagyon felindultan kérdezi: — Maga halott, uram? Pierre igenlőleg int. Erre a lány folytatja: — Mi éppen most állapítottuk meg, hogy egymásnak vagyunk teremtve ... — És nem találkoztunk a földön, — folytatja a fiatalember. — Hallottunk valamit a 140. törvénycikkről. Tud erről valami felvilágosítást adni? Pierre cinkosan mosolyog rá Evere és egyszerűen mondja: — A Laguénésie utcában minden 59
